Hankovszky Tamás

Az Isten-ember viszony problémája a monista filozófiában. Fichte példája

Már Fichte legelső olvasóinak is feltűnt, hogy nála az én fogalma erősen „teomorf”, úgyhogy az abszolút ént sokan (pl. Schelling, Schiller, Goethe) egyenesen Istennel azonosították. Ugyanebbe az irányba mutatott, hogy amikor az abszolútum az ateizmus-vita után Fichte filozófiájának központi témájává vált, bizonyos szempontból az abszolút én korábbi helyét foglalta el. Például 1794-ben A teljes tudománytan alapjában Fichte még így ír: „teljességgel azért vagyok, mert vagyok; és teljességgel az vagyok, ami vagyok”. A tudománytan vázlata 1801-ből viszont már az abszolútumról állítja szinte szó szerint ugyanezt: „teljességgel az, ami, és teljességgel azért az, mert van”. Ez legalább két alapvető kérdést felvet. Egyrészt, hogy milyen következményei vannak ennek a kétségkívül szoros kapcsolatnak a berlini Fichte abszolútumára nézve, vagyis hogy (bár klasszikus értelemben nem antropomorf) mennyire „egomorf” a kései Fichte istenfogalma? Másrészt, hogy megalapozott-e a jénai korszak és különösképpen az első tudománytan énjét Istennel azonosítani, és ha nem, akkor mi provokálta ki mégis az ateizmus vádját, amely döntőnek bizonyult Fichte életének és filozófiájának korszakváltásában. A tanulmány főképp az utóbbi kérdéssel foglalkozik.