Tamás Hankovszky

Die Philosophie der Bildung beim frühen Fichte

Fichte ist vom Hauslehrer zum Professor in Jean geworden, und war später auch Rector der Universität in Berlin. Er beschäftigte sich immer wider mit den theoretischen und praktischen Fragen der Bildung. Seine Thesen über die Erziehung des adeligen Zöglings, der Studierenden, oder auch der Nation wurzeln tief in seiner Philosophie. Mein Vortrag schildert eine frühe Gestalt seiner Bildungskonzeption, wie sie in Einige Vorlesungen über die Bestimmung des Gelehrten erscheint.

In diesem Text von 1794 polemisiert Fichte von Anfang an mit Rousseau, obwohl eine offene Konfrontation nur in der letzten Vorlesung stattfindet. Der Einwand Fichtes kann in einem Satz zusammengefasst werden. Rousseaus „Zögling entwickelt sich von sich selbst.“ Dies bedeutet einerseits, dass der Erzieher nicht viel mehr zu tun hat, als die Hindernisse seiner Bildung zu entfernen. Andererseits bedeutet dies, dass die „gütige Natur“ selbst den Zögling entwickelt, oder auch, dass die Natur sich selbst in ihm entfaltet, also auch der Zögling nicht viel zu tun hat. Dagegen ist die Bildung nach Fichte ein ständiger Kampf und zwar Kampf gegen die Natur, die mit Hilfe des Begriffs des Nicht-Ichs interpretiert werden kann. Fichte erblickt in ihr keine gute Macht, die wir nur wirken lassen brauchten, um unser Ziel, das moralische Gute zu erreichen. Wenn nämlich die Natur in uns waltet, sind wir passiv. Das Gute im moralischen Sinne ist aber die Selbsttätigkeit, denn das Ideal, dem wir annähern sollen, ist das absolute Ich der Wissenschaftslehre, in dem es keine Passivität gibt, weil es reine Tätigkeit ist. Der Mensch kann das werden, was er sein soll, er kann gleich mit sich selbst werden, indem er die Natur sich selbst unterwirft, statt von ihr abzuhängen.

Aber diese radikale Freiheit und Autonomie des Menschen scheint keinen Raum für den Einfluss eines Erziehers übrigzulassen. Jeder Einfluss von Außen würde die Autonomie des Menschen rauben. Auch Rousseau hat es so gemeint. Kann also der Erzieher auch bei Fichte nur so marginale Rolle spielen, wie bei Rousseau? An diesem Punkt gewinnt ein Aspekt der Wissenschaftslehre eine große Bedeutung, welcher schon 1794 anwesend ist, aber nur 1796 in der Naturrecht völlig ausgearbeitet wird. Um uns freie Wirksamkeit zuschreiben zu können, brauchen wir ein anderes Wesen, dasjenige uns auffordert. „Die Aufforderung zur freien Selbstthätigkeit ist das, was man Erziehung nennt.“ (Daraus folgt u.a., dass die Erziehung nie mit Zwangsmittel ausgeübt werden kann.)

Weil das Nicht-Ich als Natur es ist, das durch seine je verschiedene Wirkungen auf uns verschiedne Fähigkeiten in uns, damit verschiedene Stände in der Gesellschaft hervorbringt, ist die Natur selbst für die Ungleichheit innerhalb des Menschen und unter den Menschen verantwortlich. Dementsprechend sind bei Fichte im Gegensatz zu Rousseau die Kultur und die Bildung die geeignete Mittel die Gleichheit zu fördern. Wenn wir tätig gegen die Natur oder das Nicht-Ich kämpfen, können wir nicht nur mit uns selbst gleich werden, sondern auch mit den Anderen. Die Bestimmung der Gelehrten ist es diesen Kampf als Lehrer und Erzieher anzuführen.

Philosophy of Education in Early Fichte

Fichte went from being a tutor to being a professor in Jena, and later rector of the University of Berlin. He dealt with theoretical and practical aspects of education time and again. His theses on education of the aristocratic pupil, student, or even of the nation are deeply rooted in his philosophy. My lecture portrays an early form of his concept of „Bildung”, as it appears in „Some Lectures Concerning the Scholar’s Vocation”.

In this work from 1794, Fichte polemicizes from the start with Rousseau, although an open confrontation only occurs in the last lecture. Fichte’s objection can be summed up in one sentence. Rousseau’s „pupil develops all by himself”. This means, on the one hand, that the educator has very little more to do than to remove the obstacles to his education. On the other hand, it means, that „benevolent nature” alone develops the pupil, or also, that nature unfolds itself in him, that is, that the pupil doesn’t have to do much. For Fichte, however, Bildung is a constant battle, and indeed a battle against nature, which can be interpreted with the help of the concept of „Nicht-Ich” (Not-I). Fichte sees in nature not a benevolent power that we only need to allow to act in order to attain our goal of the moral good. If, namely, nature rules in us, we are passive. The good in a moral sense, however, is autonomous activity, for the ideal which we should approach is the absolute „Ich” of the Doctrine of Science, in which these is no passivity, because it is pure activity. The human being can become that which (s)he should be, (s)he can become one whit her-/himself, by subjugating nature to her-/himself, instead of being dependent on it.

But this radical freedom and autonomy of the human being appears to leave no room for the influence of educator. Every external influence would rob the human being of his/her autonomy. This was also what Rousseau meant. Can then the educator in Fichte play such a marginal role as in Rousseau? With regard to this point, a certain aspect of the Doctrine of Science, which was already present in 1794, but only was fully expounded in 1796 in „Natural Law”, gains great importance. In order to attribute free efficacy to ourselves, we need another being, which summons us. A „vis-à-vis”, or others. „The summons to engage in free self-activity is what we call education.” (From this it follows, among other things, that education can never be implemented by means or force.)

Because it is the „Not-I” as nature which produces various effects upon us and various capabilities in us respectively, and therewith produces various classes in society, nature itself is responsible for the inequality within the human being and among human beings. In Fichte, accordingly, as opposed to Rousseau, culture and education are the appropriate means for promoting equality. If we actively battle nature or the Not-I, we can not only become equal to ourselves, but also with others. The vocation of the academic is to enter this battle as teacher and educator.

A korai Fichte nevelésfilozófiája

Johann Gottlieb Fichte házitanítóból lett professzor Jénában, hogy később a berlini egyetem rektora legyen. Pályáját végigkíséri a nevelésre és a képzésre vonatkozó reflexió, a rábízott nemesi növendékektől a tudósok nevelésén át a nemzet neveléséig. Előadásomban ennek a reflexiós folyamatnak egyik korai állomását vizsgálom, az Előadások a tudás emberének rendeltetéséről című 1794-es művet, amelyet Fichte főművével párhuzamosan, első jénai szemeszterében egyetemi előadások formájában mondott el.

Fichte itt burkoltan végig ifjúságának egyik legkedvesebb szerzőjével, Rousseau-val polemizál, hogy az utolsó előadásban álláspontjuk nyílt konfrontálásáig jusson. Szembenállásuk két forrásból táplálkozik, hiszen Fichte szerint Rousseau „növendéke magától növekszik”, ami egyrészt azt jeleni, hogy a nevelőnek nincs más szerepe, mit hogy a fejlődés útjában álló akadályokat félretolja, másrészt azt, hogy a „jóságos természet” maga bontakoztatja ki a képességeket a növendékben, vagy még inkább, hogy a természet maga bontakozik ki a neveltben. Ezzel szemben Fichte szerint a „Bildung” nem más, mint szüntelen harc a természet ellen, amelyet Fichte a nem-én fogalmának segítségével ragad meg. A természet nála nem jó, amelyet hatni engedve mi is jóvá válunk, mert ha a természet hat bennünk, akkor mi magunk passzívak vagyunk, a morális értelemben vett jó viszont az öntevékenység, hiszen csak így vagyunk egységben önmagunkkal. Az eszmény, amelyet az embernek meg kell közelítenie, a tudománytanból ismert abszolút én, amelyben nincsen passzivitás, amely nem más, tiszta cselekvés. Az embernek önmagát kell azzá tennie, ami ő, és aminek lennie kell, mégpedig azáltal, hogy A teljes tudománytan alapja szóhasználatával élve egyre inkább visszaszorítja vagy uralma alá veti a nem-ént, hogy az attól való függésében is csak önmagától függjön.

Ez az autonómia értelmében felfogott radikális szabadág azonban – úgy tűnik – nem sok helyet hagy egy nevelő befolyásának, hiszen minden külső befolyás csorbítaná az ember autonómiáját, és ebben Rousseau és Fichte teljesen egyetért. Lehet, hogy így Fichte rendszerében is olyan marginális szerep jut csak a nevelőnek, mint amennyit Rousseau biztosít neki az Emilben? Ezen a ponton nagy jelentőségre tesz szert a tudománytan és az én filozófiájának egy olyan aspektusa, amely csírájában már 1794-ben is jelen van, de teljesen csak az 1796-os Természetjog dolgozza ki. Ahhoz, hogy magunkat szabad lényként és így énként tételezhessük, szükségünk van egy másikra, aki felszólít bennünket. „A szabad öntevékenységre való felszólítást nevelésnek nevezzük”. Így Fichte nevelésre vonatkozó nézetei filozófiájának legvégső gyökereiből táplálkoznak. (Ebből egyebek mellett az is következik, hogy a nevelésnek a növendék szabadságát tiszteletben tartó morális eszközökkel, soha nem kényszerítve, hanem mindig a felhívás révén kell történnie.)

De nemcsak az én, hanem a nem-én felől közelítve is kimutatható a nevelés és a „Bildung” lehetősége, és ennek így is kell lennie, ha az ember nem tiszta én, hanem teste révén a természetnek is része. A természet ugyanis mindenkire más-mást hatást gyakorolva mindenkiben különböző képességeket fejlesztett ki, és így különböző „rendeket” hoz létre a társadalomban. Rousseau nézetével ellentétben tehát Fichte szerint maga a természet felelős az emberek közötti egyenlőtlenségekért. Ám a kultúra eszközével, az egyik rend adottságait a másik érdekében felhasználva ezek a különbségek csökkenthetők: és mennél inkább csökkentjük, mennél inkább visszaszorítjuk magunkban az őket okozó természete és nem-ént, annál inkább énné válunk. A tudás embere éppen az, akinek a természet adta képességei arra valók, hogy a többiek nevelésére fordítsa őket.