Hankovszky Tamás

A remény elutasítása Albert Camus korai esszéiben és a Sziszüphosz mítoszában.

Szépirodalmi alkotásai mellett Albert Camus mindenekelőtt az abszurd életérzésről írott korai művéről, a Sziszüphosz mítoszáról ismert. Pályája elején azonban több esszét is publikált, amelyekben himnikus hangon szól az élet szépségéről. Nagyjából egy időben vetett tehát számot a világ ellenségességének és értelmetlenségének, illetve harmóniájának és az embert is magába ölelő egységének tapasztalatával, és mindkét kiindulópontról a remény elutasításához jutott. Aki a világot abszurdnak találja, az éppen azzal van tisztában, hogy hasztalan reménykedik, mert reményeink szükségképpen beteljesíthetetlenek. Aki viszont az élet mindent felülmúló öröméből indul ki, az tudja, hogy nincsen mit remélnie, mert bármi más tökéletlenebb volna, mint ami van.
Camus mind az abszurditás, mind a harmónia tapasztalatát evidenciaként kezelte, de nem kísérelte meg közvetíteni vagy magasabb egységbe olvasztani őket. Hankovszky Tamás írása a két ellentétes evidenciára épülő úgynevezett evidenciafilozófiát, illetve preferenciafilozófiát mutatja be, valamint azt, hogyan következik mindkettőből a remény elvetése. Kritikája szerint Camus műveiben reflektálatlan az a döntés, amellyel az egyik vagy a másik partikuláris evidencia mindent bevilágító hermeneutikai, sőt etikai elvvé válik, így megalapozatlan marad a reménnyel szembeni elutasítás is. Camus burkoltan a kereszténységgel is polemizál, amennyiben szerinte nemcsak a reménykedő ember fordít hátat a számára adott világnak, amikor valami attól különbözőre vágyik, hanem a keresztény is, aki a földi élet elől a transzcendencia vigaszába menekül. A tanulmányt ennek a bírálatnak az értékelése zárja.