Hankovszky Tamás

„Ugyanazt mondjuk”. Kierkegaard és Szókratész

Jóllehet a Filozófiai morzsák azt vizsgálja, milyen következménnyel jár, ha Szókratésszel ellentétes álláspontra helyezkedünk, van egy pont, amelyben teljes az egyetértés Szókratész és a mű szerzője között, nevezetesen hogy a tudás megszerzésekor az embertárs mindig csak bába vagy „késztetés” lehet. Ahhoz, hogy ebben egyetérthessenek, közös kiindulópontjuknak is kell lennie, hiszen ellentétes premisszákból nem következhet azonos konklúzió. Előadásomban azt a tételt próbálom bizonyítani, hogy bár Climacus az embert mindenestül nem-igazságnak állítja be, és diszkontinuitást igyekszik tételezni Isten és az ember közé, állításai azt implikálják, hogy már az emberen belül is kettősség van: valamilyen formában ott van benne az igazság, illetve nem mindenestül bűnös, hanem olyan közösségben van Istennel, amelyet nem az újjászületésben nyer csak el. Ennyiben még a nem hívő is paradox lény: isteni és emberi, igazság és nem-igazság egyesül benne, és éppen ez teszi érthetővé, hogy földi tanító közvetítése nélkül is tudásra tehet szert. Hiszen ha Isten az ember számára tényleg az „abszolút különböző” volna, vagy ha úgy viszonyulnának egymáshoz, mint igazság és nem-igazság, akkor elgondolhatatlan volna, hogyan kerülhetnének közvetlen kapcsolatba egymással. A Filozófiai morzsák zárlata felsorolja azokat a teológiai fogalmakat (hit, a bűntudat, pillanat, megtestesülés), amelyek révén Climacus „túljutott Szókratészon” és kitarthatott a vele ellentétes álláspontjánál. Előadásomban viszont olyan filozófiai előfeltevéseit tárom fel, amelyek lehetővé tették, hogy legalábbis részben mégiscsak „ugyanazt mondják”.