Hankovszky Tamás „Sohasem támadhat meghasonlás az ember és
az Isten között” A bűn és a megbocsátás Fichte által
elutasított közös lehetőségi feltételéről Fichte akkora
hangsúlyt fektetett Isten és ember egységére, hogy szerinte az ember bűne, ha
volna ilyen, Isten önmagával szembeni bűne lenne. (De „hogyan is tudna Isten
önmaga ellen vétkezni?”) Ennek megfelelően monista filozófiájának tükrében
Krisztus nem az ember megváltója, és a „kereszténység nem a kiengesztelés
vagy a bűntől való megtisztulás eszköze”. Fichte az egyik legkövetkezetesebb
és mint ilyen az egyik legszélsőségesebb képviselője volt annak a misztikát
is magában foglaló, (mérsékeltebb megjelenési formáiban) különösen tiszteletre
méltó hagyománynak, amely Isten és az ember partneri viszonya helyett az
egységüket hirdeti vagy keresi. Radikalizmusa szükségképpen vezetett számos olyan
belátás elutasításához, amely nagy szerepet játszik a hagyományos keresztény
hitben és teológiában, mint ahogy a Biblia szélsőségesen szelektív és
önkényes olvasásához is. Miután előadásom első felében bemutattam Fichte
egységeszményét és annak néhány teológiai implikációját, a második részben a
tékozló fiú történetének példáján Isten és ember viszonyának egy az övétől
markánsan különböző vízióját szeretném vázolni. Olvasatomban ugyanis e
példabeszéd a bűn és a megbocsátás természetéről és ezek közös, Fichte által
tagadott lehetőségi feltételéről szól. A tékozló fiú bűne nem az volt, hogy (apja)
vagyonát elpazarolta, hanem az, hogy nem akart az atyai házban élni (ahogy a
történet végén a testvére sem akart oda bemenni), hogy megszakította a
közösséget az apjával. Ennek megfelelően a megbocsátás a kapcsolatba való
visszafogadás. Legfőbb mozzanata nem a bűn eltörlése, elfelejtése,
jóvátételének elfogadása, de nem is egy adósság elengedése, hanem a
kapcsoltat, a közösség helyreállítása. Tételem szerint a fichtei monizmus
látóköréből azért tűnik el a bűn és a megbocsátás, mert eltűnik a
különbözőséget feltételező kapcsolat, és az egység kerül a helyére. |