Klaus Müller:

Mennyire függetlenítheti magát a hit az észtől?

Megjegyzések a megalapozás problémájához.

(Hankovszky Tamás fordítása)

Bár a legkiválóbb teológusok és maga a Katolikus Egyház a történelem folyamán sikeresen hangolták össze a hitet az ésszel, a kereszténységet mindig is fenyegette az a veszély, hogy a hit dolgaiban az észről lemondva foglaljon állást. A dogmatizmus, a fideizmus, sőt a fundamentalizmus olyan kihívásokat testesítenek meg, amelyre a hit tartalmainak az értelem fényével való átvilágítása által minden korban választ kellett találni. Mára azonban sajátos helyzet alakult ki. Még elevenen hat a felvilágosodás szelleme, amelynek nevében a világ azt követeli, hogy a teológus bizonyítsa a kereszténység központi tételeit, ugyanakkor a modern filozófia alapvetően szkeptikussá vált atekintetben, hogy bármit is igazolni lehetne valamilyen végső, megingathatatlan alapra való visszavezetés értelmében. Ha a teológus meg kívánja alapozni a kereszténység valamelyik igazságát, könnyen rásütik, hogy csak azért törekszik erre, mert nem elég erős a hite. Mások viszont egyenesen fundamentalistának tartják mondván, ész nélkül ragaszkodik a racionalitás idejétmúlt eszméjéhez, pedig ha merne az ész szavára hallgatni, tudhatná, hogy vállalkozása kivitelezhetetlen. Míg a kereszténységnek az elmúlt évszázadokban főképp azzal a bírálattal kellett szembenéznie, hogy nem becsüli eléggé a kritikus ész teljesítményét, ma úgy tűnik, éppen neki kell az ész pártját fogni a vele szemben egyre általánosabbá váló bizalmatlanság légkörében. Hiszen ha nem fontos megalapozni, hogy miért szabad feltétel nélkül elköteleződnöm Jézus Krisztus mellett, akkor tárva-nyitva az ajtó a fundamentalizmus és a fanatizmus előtt.

Klaus Müller tanulmánya négy részre oszlik. Az első (Egy háromszoros tabu) arra vállalkozik, hogy bemutassa a hit végső megalapozásával szembeni ellenérzések forrásait. A második (A racionalitás fogalmának inverziója) annak a kritériumrendszernek a teljesítőképességét vizsgálja, amely nézeteink racionalitásáról azok ismeretelméletileg erős megalapozhatóságától függetlenül ítél. A harmadik rész (Végső magalapozás a bizonyítás igénye nélkül) a megalapozás olyan, a filozófia történetéből jól ismert módozatait tekinti át, amelyek a bizonyítás igényéről lemondva próbálják ellátni feladatukat. A negyedik (A végső megalapozás teológiai funkciója) a teológia mibenlétéből kiindulva mutatja meg, hogy végső megalapozásra formai és tartalmi szempontból is elkerülhetetlenül szükség van. Mivel korunk filozófiája nem vállalja ennek a feladatnak az elvégzését, a teológusoknak maguknak kell megpróbálkozniuk vele. A tanulmányt három ilyen kísérlet bemutatása zárja.