Hankovszky Tamás profil publikáció oktatás linkek

______www.hankovszky.eu___________________________________________________________________________________________________

Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése

Kérdések és magyarázatok a Második rész harmadik egységéhez

33. „így is megfogalmazhatnánk”

– Jóllehet a 31. bekezdés leszögezte, hogy kategorikus imperatívusz „egyetlenegy van”, ez a bekezdés egy újabb megfogalmazását kínál. A második rész hátralevő részében pedig számos további (olykor némiképp elmosódó) megfogalmazással fogunk még találkozni. (A 32. bekezdésben nem ezekről volt szó, hanem olyan imperatívuszokról, mint a „ne hazudj”.) Olvasás közben igyekezzen minél többet felfedezni, bejelölni, és a Tengelyi által az 59-60. oldalon idézett klasszikus osztályozás szerint kategorizálni!

– Nagy kérdés, hogy a kategorikus imperatívusz egyes formulái pontosan ugyanazt parancsolják-e, vagyis tényleg csak egy kategorikus imperatívusz létezik-e a különböző megfogalmazásokban. A 35-38. bekezdés értelmezésekor figyeljen arra, hogy az eddigi két formula egyformán jól használható-e a leírt esetek morális megítélésében! (Ha netán arra jutna, hogy nem, vagyis hogy van olyan cselekvés, amely az egyik megfogalmazás alapján tilos, a másik alapján nem, akkor ez érv volna amellett, hogy ezek a megfogalmazások nem ugyanazt mondják, vagyis kategorikus imperatívusz nem csak „egyetlenegy van”.)

– A természettudomány Kant korára diadalra vitte azt a felfogást, hogy a természet törvényeknek van alávetve, továbbá hogy ezek a dolgok szükségszerű rendjét határozzák meg, olyan rendjét, amely nem ismer kivételt, mert minden dolog ténylegesen úgy viselkedik, mint ahogyan a törvények előírják. (Azóta az utóbbi kérdést a természettudomány árnyaltabban látja már.) Kant szerint az erkölcsi világot is egy törvény szabályozza, de olyan törvény, amely csak gyakorlatilag szükségszerű rendet ír elő, vagyis olyan rendet, amely nem mindig valósul meg, mert a szabad lények el tudnak térni tőle. El lehet viszont képzelni, milyen lenne a világ, ha az, amit az erkölcsi törvény előír, kivétel nélkül mindig megvalósulna, vagyis, ha az erkölcsi törvény előírásait az eszes lények a természeti törvényhez hasonló, „elméleti” szükségszerűséggel követnék. Ekkor az erkölcsi törvény is egy természettörvény lenne, és a világnak azok a vonásai, amelyeket meghatároz, éppúgy determináltak lennének, mint azok a vonásai, amelyeket a „természet” fogalmában ragadunk meg. A kategorikus imperatívusz második formulája ennek megfelelően olyan cselekvésekről beszél, amelyekről elgondolható, hogy elvük (maximájuk) nemcsak hogy általános törvény (mint az első formulában), hanem általános természettörvény, vagyis nemcsak gyakorlati szükségszerűséget (kell) mond ki, hanem elméletit (van) is. Vajon összefügg ezzel a különbséggel, hogy az első formulában szerepel az „akarhatod” kitétel, a másodikban viszont nem?

35. „Megvizsgálja, vajon cselekedetének maximája általános természettörvénnyé válhat-e”

– Rekonstruálja Kant érvelését, amelynek két döntő tényezője az „egyazon érzés” és az „önellentmondás”! (Azok a rekonstrukciók, amelyek ezeknek nem tulajdonítanak döntő jelentőséget, biztosan nem megfelelők. A lehetséges stratégiák áttekintéséhez lásd az ajánlott irodalom listájából Korsgaard: Kant's formula of universal law)

– Figyelje meg, hogy Kant itt is, és pár sorral lejjebb is a kategorikus imperatívusz második megfogalmazására hivatkozik. Lehet analóg érvelést szerkeszteni az első megfogalmazás segítségével is?

36. „Maximája ekkor így hangoznék” – Fogalmazza át a maximát úgy, hogy általános törvény legyen! Hasonlítsa össze a két megfogalmazást, és magyarázza el, miért nem lép fel önellentmondás a maxima, és miért lép fel a törvény esetében. (A 42. bekezdés szóhasználatát kölcsön véve, miért van az, hogy ez a cselekvési elv „maxima lehet ugyan számunkra, de törvény nem”?) Figyelem! Nem magának a cselekvési elvnek az ellentmondásosságáról van szó, mint amikor valaki azt mondja: „kivétel nélkül igazat mondok, csak akkor nem, ha…” Korsgaard olvasásra érdemes cikke különböző lehetőségeket mérlegel, milyen ellentmondásra gondolhatott Kant.

36. „Mert ha általánossá válnék” – Itt Kant azt kezdi elmagyarázni, miért vezetne önellentmondáshoz, ha a példában szereplő ember maximája általános törvénnyé válna. Rekonstruálja ezt a magyarázatot, vagyis mutassa ki az önellentmondást! Nem elég arra hivatkoznia, hogy „maga az ígéret, mint olyan […] válnék lehetetlenné”, mert abban, hogy lehetetlenné válik, még nincsen semmi ellentmondás, márpedig Kant valami ellentmondást tekint az érv döntő tényezőjének.

37. „a természet egy ilyen általános törvény alapján ugyan még mindig fennállhatna” – A harmadik (és a negyedik) példa elsősorban abban különbözik az első kettőtől, hogy azok esetében ugyanez nem lett volna elmondható. Térjen vissza az öngyilkosság és a kölcsön példájához, és magyarázza el, miért nem!

37. „lehetetlen akarnia”

– Mi gátolja meg abban, hogy akarja? Nem akarhat bármit, ami csak eszébe jut?

– Az előző két példa elemzésében az akarás lehetetlenségének nem jutott szerep. Tekintse át újra azokat a példákat, és figyelje meg, miért nem kellett ott erre a lehetetlenségre hivatkozni, és miért kell most!

38. Úgy tűnhet, hogy itt és az előző bekezdésben valójában egy-egy hipotetikus imperatívusszal van dolgunk: ha ki akarod fejleszteni a képességeidet, illetve ha azt akarod, hogy szorult helyzetedben segítséget kapj, akkor dolgozz önmagad, illetve mások érdekében. Mivel ezeket az eredményeket mint a boldogság aligha nélkülözhető feltételeit mindenki akarja, ezek a hipotetikus imperatívuszok közelebbről asszertorikus imperatívuszoknak, az okosság tanácsainak tűnnek. Mit mondana Kant erre a felvetésre? Mielőtt válaszol, gondolja át újra az Első rész 12. bekezdését is!

39. „Némelyik cselekedet olyan jellegű […] Más cselekedetek esetében” – Kant itt az előző bekezdésekben tárgyalt cselekvésekkel kapcsolatos megfontolásokat összegzi. Tekintse át újra, melyik példa melyik csoportba tartozik és miért!

39. „Képesnek kell lennünk akarni […] ellentmondás nélkül még csak el sem gondolhatjuk; még kevésbé akarhatjuk”

– Amit nem tudunk ellentmondás nélkül elgondolni, azt Kant szerint akarni sem tudjuk. Igaza van?

– A kategorikus imperatívusz 33. bekezdésben adott formulája nem annak a lehetőségére utalt, hogy valamit akarjunk, hanem csak annak lehetőségére, hogy valami legyen, és így különbözni látszott a 31. bekezdés formulájától, amely az akarás lehetőségét említi. A négy példa mérlegelésekor is szerepet kapott ez a különbség, mert kétszer az egyik, kétszer a másik formula alapján érveltünk. Kant az akarás lehetősége felől megközelítve most mégis egyneműsíti a két formulát: végső soron mindig onnan tudjuk, hogy egy cselekvés tilos, hogy maximája általános törvényként érvényesülve olyan rendet eredményezne, amelyet nem akarhatunk. Vagy azért nem, mert ez a rend maga, vagy azért nem, mert a rá irányuló akarat ellentmondásos volna.

40. „valójában nem is akarjuk” – Vegyük a hamis ígéret példáját! A.) Ennek akarása nem ellentmondásos, csak az a világ volna ellentmondásos, amely az ilyen ígéret maximájának általános törvényként való érvényesülése révén állna elő. Éppen ezért a hamis ígéretet lehet akarni, de azt nem, hogy maximája általános törvénnyé váljon. Amit pedig nem lehet akarni, azt természetesen senki nem is akarja. B.) A bekezdés második fele alapján úgy tűnik, Kant többet is állít, mint amit ezek a logikai megfontolások hitelesíthetnek. Szerinte az ember olyan, hogy általában véve nagyon is elismeri a kötelesség érvényességét, és esze ágában sincs azt akarni, hogy a világ rendje ellentétes legyen az erkölcsi törvénnyel.

40. „Annak ellentéte maradjon meg általános törvény” – Vagyis a kötelességszegő tett maximájának ellentéte. Az iménti példát folytatva, az a maxima legyen általános törvény, hogy az ígéreteket betartjuk.

40. Ha mindent […] az ész nézőpontjából értékelnénk”

– Figyeljen a feltételes módra! A következő mondatból kiderül, hogy a feltételezett eset a kötelességszegés esetében nem áll fent: nem (teljesen) az ész nézőpontjából értékelünk.

– Ha így értékelnénk, akkor lenne ellentmondás, hiszen egy általános törvény, amely kivételt enged meg, valójában nem általános, hiszen a kivételre nem vonatkozik. Általános is, meg nem is.

40. „Ha ellenben” – Az eredetiben: Mivel azonban. (Ennek megfelelően törölni kell a később felbukkanó „akkor”-t is.)

40. „Az egyik alkalommal” – A bekezdés elején említett kötelességszegést (pl. a hamis ígéretet) az észnek megfelelő akarat felől tekintve azt találjuk, hogy nem akarjuk, mert nem akarhatjuk (nem szabad akarnunk), hiszen maximája nem válhat általános, egyetemes, univerzális törvénnyé. Ha a hajlamok által meghatározott akarat felől tekintjük, akkor viszont akarjuk. Amikor valaki megszegi a kötelességét, az utóbbi szempont kerekedik benne felül.

40. „Egyetemesség”, „általában vett érvényesség” – Mindkét kifejezés egyfajta általánosságra utal, de az egyetemesség olyan általánosság, ahol nincs kivétel. Az elv egyetemessége (pl. ne tégy hamis ígéretet), azért „alakul át” általában vett érvényességgé, mert – mint a bekezdés elején olvastuk – még amikor vétünk is a kötelesség ellen, akkor is úgy gondoljuk, általában tettünk maximájának ellentéte legyen érvényes, csak most az egyszer ne. Éppen az tanúskodik arról, hogy „valóban elismerjük a kategorikus imperatívusz érvényességét”, hogy nem akarjuk, hogy a kötelességszegés maximája általános érvényű legyen.

41. „Annyit legalábbis bizonyítottunk tehát” – Hol bizonyítottuk? Az Első vagy a Második részben? Melyik bekezdésekben? Rekonstruálja a bizonyítást!

41. „mutattuk be, hogy mi a tartalma” – Hol mutattuk be? Mi a tartalma?

41. „bizonyítsuk: valóban létezik ilyen imperatívusz” – Van köze ennek a 27. bekezdésben említett problémához?

42–44 (45). Ezekben a közbeékelésszerű bekezdésekben Kant nem az erkölcsiséggel, hanem metaszintre emelkedve ismét az erkölcsfilozófiával foglalkozik.