Hankovszky Tamás profil publikáció oktatás linkek

______www.hankovszky.eu___________________________________________________________________________________________________

Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése

Kérdések és magyarázatok a Második rész negyedik egységéhez

46. „Az akaratot olyan képességnek gondoljuk el, amely bizonyos törvények képzetének megfelelően” – Lapozzon vissza a Második rész 12. bekezdéséhez, és olvassa újra az akaratról ott mondottakat!

46. „a cél, aminek, ha pusztán az ész által van adva, minden eszes lény számára egyforma érvénnyel kell bírnia”

– Kant szerint van olyan cél, amelyet nem a hajlamaink alapján választunk, hanem maga az ész jelöli ki. Kant azt is feltételezi, hogy az ész minden eszes lényben azonos, így ugyanazt a célt adja mindannyiunknak, függetlenül az egyéni, szubjektív különbségeinktől. Ezért beszélhet később objektív célról.

– Kant etikájáról gyakran mondjuk, hogy formális, amire például a Második rész 30. bekezdése is okot ad. Amit ott Kant a kategorikus imperatívusz tartalmaként megad, az meglehetősen formális. Ez azonban nem mond ellent annak, hogy a kategorikus imperatívusznak engedelmeskedő akaratnak egy nagyon is konkrét cél legyen az objektív alapja. Ez a cél a 30. bekezdés kontextusában úgy volt már jelen, hogy az ott említett maximák olyan cselekvések elvei, amelyek célokra irányulnak.

46. Figyelje meg, hogy Kant különbséget tesz az akarat önmeghatározásának objektív alapja és az akarás objektív alapja között! Mi az egyik, és mi a másik?

46. A bekezdés közepén Kant egy sajátos megkülönböztetést vezet be formális és materiális gyakorlati elv között. Igaz-e, hogy nemcsak a materiális, de a formális gyakorlati elv sem vonatkoztat el minden indítóoktól és céltól?

47. „csakis ebben lelhetjük fel”

– Az eredetiben: csakis ebben lenne.

– A bekezdés pusztán egy feltételes állítást fogalmaz meg. Az mégis kiderül belőle, hogy a kategorikus imperatívusznak van valami alapja. (Feltéve természetesen, hogy van kategorikus imperatívusz és kötelesség, amit a műnek ezen a pontján még nem tudunk biztosan. Vö. 27–29. és a 56. bekezdés közepe.) Ez legalább két dolgot jelent. Egyrészt azt, hogy nem esetleges az, hogy mit mond ki. Ha más lenne az alapja, talán mást parancsolna. Másrészt azt, hogy ha van egyáltalán, akkor nem esetleges, hogy van kategorikus imperatívusz, hogy van olyan, hogy kötelesség. Ha nem volna ez az alap, köteleség sem volna. – Az előző bekezdés alapján magyarázza el, miért csak egy önmagában vett cél lehet a kategorikus imperatívusz alapja!

48. „Azt mondom tehát”

– A fordítás itt hibás. Az eredetiben „nun” szerepel, ami nem a korábbi eredményekből való következtetés levonására, sokkal inkább egy új kezdetre utaló szó. Magyarul általában a „mármost” szóval adjuk vissza. Kant tehát nem korábbi érvek alapján következtet itt arra, hogy az ember önmagában való célként létezik, hanem csak bejelenti ezt. A továbbiak során figyeljen arra, hogy előkerülnek-e érvek amellett, hogy az eszes lény öncél!

– Az előző bekezdés azt mondta, hogy ha van valami, aminek létezése abszolút érték, és ami önmagában vett cél, akkor az a valami a kategorikus imperatívusz alapja. Kant most kijelenti, hogy valóban van ilyen valami, mégpedig az eszes lény mint olyan. Az ember léte is abszolút érték tehát, az ember is öncél. Kevés fontosabb filozófiai állítást ismerünk, mint a bekezdés első (fél)mondata. Nemcsak a kategorikus imperatívusz és a kanti moralitás alapja van itt megnevezve, de ide vezethető vissza az emberi méltóság és (amennyiben ezen alapul) alapvető emberi jogok doktrínája, amelyek mai a társadalmi berendezkedésünk legfőbb pillérei. Mivel a legtöbb mai ember szerint az emberen kívül nincs más eszes lény, sokak szemében az ember számít az egyetlen abszolút értéknek. Mindenesetre modern emberképünknek ez az egyik alapszövege. (Egy másik, ennek mintegy a folytatása, a 66. bekezdés, ahol az emberi méltóság kanti fogalmát találjuk.)

48. „az ember és egyáltalában véve minden eszes lény” – A következő bekezdésekben Kant hol az emberről beszél, hol általában az eszes lényekről (ember, Isten, angyal, földönkívüliek). Figyeljen erre a váltakozásra, és próbálja megmondani, mikor miért szerepel az egyik vagy a másik kategória!

48. „egyúttal célként is tekintetbe kell jönnie”

– Úgy tűnik, Kant itt a következő érvelésre támaszkodik. Mindennel annak megfelelően kell bánni, ami(lyen). Az ember cél. Tehát célként kell vele bánni. Lehet, hogy itt Kant abból vezeti le a kell-t (hogyan kell bánni az emberrel), hogy mi van (mi/milyen az ember)? Lehet, hogy nála a tény és az érték nem is válik el olyan élesen egymástól, mint az alapján gondolnánk, hogy újra meg újra elutasítja, hogy az etika gyakorlati antropológia lenne?

– Ha igaz, hogy „az ember és egyáltalában véve minden eszes lény önmagában való célként létezik, nem pedig pusztán eszközként”, akkor miért nem csak célként kell tekintetbe jönnie, miért elégszik meg Kant azzal, hogy célként is?

48. „cselekvésünkkel kell megszereznünk” – A fordítás félrevezető. Itt nem erkölcsi értelemben vett kell-ről van szó, sőt az eredetiben nincs is „kell” szó. Jobb lett volna szó szerint fordítani: „cselekvésünkkel megszerzendő”.

48. „ennek ellenére, ha ésszel nem bíró lények”

– Minek ellenére? (A szöveg itt kissé szövevényes. A fordítás követi Kant mondatának rendjét, de talán a tagmondatok átrendezésével érthetőbbé lehetne tenni.)

– Kant egy felosztást csinál. Először is megkülönbözteti mindazt, ami cselekvéssel szerzendő meg, vagyis ami a cselekvéstől függetlenül nem létezik, és mindazt, aminek a létezése nem az akaratunkon, hanem „a természeten nyugszik”. Ez utóbbiakon belül is két csoport van, azok, amelyek eszesek (személyek), és amelyek nem (dolgok). Kant állítása az, hogy függetlenül attól, hogy a dolgok léte adottság, tény, csak feltételes értékük van: értékesek, ha eszközként lehet használni őket.

48. „Nem szabad őket eszközként használni” – Így szerepel az egyik magyar kiadásban, de ez a fordítás hibás. Melyik szó maradt ki?

48. „ha viszont minden érték feltételes, tehát véletlenszerű volna, akkor az észnek semmiféle legfőbb gyakorlati elve nem lehetne.” – A „véletlenszerű” helyett szerencsésebb lett volna „esetlegest” fordítani.

– Miért nem lehetne ebben az esetben legfőbb gyakorlati elv?

– Válaszát hasonlítsa össze azzal, amit a 47. bekezdéshez írt feladatra válaszolt!

49. „Ennek az elvnek az alapja” – Kant itt különbséget tesz az elv és annak alapja között.

– Első ránézésre úgy tűnik, az itt megadott alap a bekezdés végén megfogalmazott imperatívuszhoz tartozik. Vajon a kategorikus imperatívusz korábbi megfogalmazásaihoz is megfelelő ez az alap? Ha igen, magyarázza el, hogyan alapul erre a 31. vagy a 33. bekezdés megfogalmazása. Ha nem, akkor azoknak egyáltalán nincs alapja, vagy csak másképp kell megfogalmazni az alapjukat?

– Figyeljen majd arra, hogy a kategorikus imperatívusz későbbi megfogalmazásaihoz is megfelelő-e ez az alap, vagy azoknak nincs alapja, vagy más az alapja!

49. „Az ember szükségképpen ilyennek képzeli saját létét” – Ön is ilyennek képzeli? Ha igen, miért, és miért „szükségképpen”?

49. „az elv tehát egyúttal objektív is” – Kant érveléséből nem derül ki, milyen észok miatt tekinti saját létezését önmagában való célnak minden eszes lény. (Talán ugyanazért, mint az ember.) Az viszont kiderül, hogy a szubjektív elv azért bizonyul objektívnek is, mert nemcsak az ember, hanem minden eszes lény így tekinti. Miért alapozza meg a szubjektívtől az objektívhez való áttérést az emberről az eszes lényre való áttérés?

49. „az emberiséget mind saját személyedben, mind mindenki máséban” – Az „emberiség” szó talán nem a legszerencsésebb fordítása az eredetiben is kétértelmű kifejezésnek (Menschheit), igaz, jobbat találni is nehéz volna. Nem olyasmiről van itt szó, mint az „emberségesség” vagy „emberiesség” szavak esetében, még csak nem is a bolygónkon élő emberek összességéről, hanem az emberi természetről, az ember mivoltról, arról, ami emberré tesz bennünket – pontosabban, ami megkülönböztet minket bolygónk minden más élő és élettelen dolgától. Ugyanez a valami azonban közös bennünk más eszes lényekkel, így nem a legszerencsésebb az emberről, a sokféle eszes lény közül az egyikről elnevezni. Arról a valamiről van szó, ami miatt önmagában való cél és személy vagyunk. Hogy mi ez, azt Kant még nem mondta meg egyértelműen. A 48. bekezdés elején pusztán csak bejelentette, hogy: „az ember és egyáltalában véve minden eszes lény önmagában való célként létezik”. Ön azonban talán mégis tudja, miről van szó, hiszen az imént egy kérdés kapcsán remélhetőleg elgondolkodott azon, miért képzeli minden ember szükségképpen öncélnak a létét.

50. „egy személyt puszta eszközként használt fel” – Nem válaszolhatjuk-e erre azt, hogy éppen ellenkezőleg, célként tekintett magára? Hiszen nem rendelte magát alá semminek és senkinek, nem kívánta megőrizni magát, hogy további célok eszköze lehessen, vagy megfeleljen a „Ne ölj” parancsát kinyilatkoztató Istennek, hanem egyetlen célnak, saját érdekének, önmagának rendelt alá mindent! Ha erre valaki azt mondaná, hogy igenis alárendelte magát valaminek, vagyis eszközként használta önmagát, talán válaszolhatjuk azt neki, hogy csak önmaga érdekében tette ezt, vagyis pont úgy járt el, ahogy kell: célként is, és nem pusztán eszközként tekintet önmagára. – Mit gondol erről az érvelésről?

51. „egyetértsen a vele szemben követett eljárásommal” – Ez a hely adja az egyik lehetséges választ arra a kérdésre, mit jelent, hogy célként kezelek valakit. Ez azonban nem lehet az egyetlen, a teljes vagy a végső válasz, mert az öngyilkos nagyon is egyetért azzal, hogy megölje önmagát. Ez újra felveti a kérdést: mit jelent valakit vagy az emberiséget célnak tekinteni. Vegye figyelembe az 53. bekezdés utolsó mondatát is, valamint az 54. bekezdés közepén azt a kitételt, hogy az objektív célnak a szubjektív célokat kell korlátoznia!

52–53. Az ezekben a példákban szereplő cselekvések elítélésének logikája éppúgy különbözik némileg az előző két bekezdésben szereplők elítélésétől, mint ahogy a 35–36, illetve a 37–38. bekezdés is szemben állt egymással. Lapozzon vissza, és idézze fel a négy példa két csoportra osztásának ottani logikáját, és hasonlítsa össze a mostanival!

54. A bekezdés részben visszatekint az előző gondolati egységre, részben már a következő egységhez, a kategorikus imperatívusz következő megfogalmazásának tárgyalásához tartozik. A bekezdés második fele különösen nehéz, nem kis részben azért, mert furcsa interferenciát mutat a 46. bekezdéssel. Ott azt olvastuk: „az akarat önmeghatározásának objektív alapja a cél”. Az „akarás objektív alapja az indítóok”. „A gyakorlati elvek formálisak, ha minden szubjektív céltól elvonatkoztatnak”, és szó esett „objektív célról” is. Az 54. bekezdésben mintha az objektív s a szubjektív jelzők másképp lennének kiosztva, mint a 46. bekezdésben. Elegendő magyarázat erre, hogy most (és a bekezdés utolsó sorában is) törvényhozásról van szó, korábban viszont akaratról, meg akarásról?

54. „az összes cél szubjektuma” – Mit jelent, hogy egy célnak szubjektuma van (főleg, hogy a mondat második feléből kiderül, ez nem más, mint egy cél)?

54. „annak az általánosságnak a szabályában és formájában rejlik, amely (az első elv szerint) alkalmassá teszi arra, hogy törvény […] legyen” – Hogyan teszi alkalmassá az általánosságot a szabálya vagy a formája arra, hogy törvény legyen? Segít, ha visszalapoz az Első rész 17. és a Második rész 29–30. bekezdéséhez.

54. „(a második elv szerint)” – ez a közbeszúrás az eredetiben az „önmagában való cél” után áll.

54. „a[…] cél szubjektuma” – aki a célokat kitűzi, aki céllá tesz valamit, és adott esetben törvényül szabja a célra irányuló cselekvést.

54. „gyakorlati elve, az általános”

– A fordításból a vessző után kimaradt egy „mint”.

– Itt egy elvről, és nem egy elv alapjáról esik szó, a bekezdés végén szereplő megfogalmazás mégsem maga a gyakorlati elv, nem a kategorikus imperatívusz egyik megfogalmazása.

54. „minden eszes lény akaratának” – A „minden” itt a „jedes” fordítása, tehát „minden egyest” jelent. A szöveghely nem azt akarja mondani, hogy az az akarat a törvényhozó, amely esetleg közös mindannyiunkban, nem az az akarat, amely talán mindannyiunk akarata (talán van ilyen, mert a 46. bekezdéssel összefüggésben azt láttuk, hogy mindegyikünkben közös észről is beszélhetünk), még kevésbé azt, hogy ha valamit mindenki akar, akkor azt törvénybe lehet iktatni. Arról van itt szó, hogy minden egyes konkrét ember akarata törvényhozó. A tied is és az enyém is. (Az más kérdés, hogy ha tényleg az akaratom mint a tiszta gyakorlati eszem hoz valami törvényt, akkor biztos lehetek benne, hogy a tied ugyanazt a törvényt fogja hozni, mert az is tiszta, vagyis nincs benne semmi individuális-empirikus.)

56–59. Ez a négy bekezdés felveti az erkölcsi motiváció kérdését, amelyet minden etikai elméletnek meg kell válaszolnia: miért engedelmesked(j)ünk az erkölcsi törvénynek, kanti terminológiával: a kategorikus imperatívusznak. Attól ugyanis, hogy fel vagyok szólítva, még nem feltétlenül engedelmeskedem a felszólításnak. Sőt, gyakran az is megtörténik, hogy elismerem a felszólítás jogosságát, elismerem a kötelességemet, világos számomra, hogy mit követel tőlem az adott helyzetben az erkölcsi törvény, de nem érzek kellő ösztönzést arra, hogy kövessem. Vajon mi hiányzik ilyenkor? És vajon mi késztet a követésére olyankor, amikor követem? (Ön például miért teljesíti a kötelességét, amikor teljesíti? Biztos nem (csak) azért, mert tudja, hogy az a jó. Ez a tudás ugyanis nem lehet az (egyetlen) motiváció, mert ezt gyakran olyankor is tudja, amikor nem teljesíti. Mi a különbség a két eset között?) Az 59. bekezdés szerint a filozófia történetében standard válasz valamiképpen az érdek fogalmára hivatkozott. Valamit el akarok érni (jutalom) vagy el akarok kerülni (büntetés) a kötelességteljesítés révén, az imperatívusz követésével. Az 56. bekezdésben viszont a kategorikus imperatívuszt Kant azáltal állítja szembe a hipotetikussal, hogy míg az utóbbiak csak egy érdek megléte (egy „ha”) esetén követelnek meg egy cselkevést, a kategorikus imperatívusz feltételen, semmilyen érdek nem motivál a teljesítésére. De elképzelhető-e, hogy más motiváljon arra, hogy kövessek egy imperatívuszt, mint az, hogy az érdekem ezt diktálja? Ha nem képzelhető el, akkor kategorikus imperatívuszról még beszélni is felesleges. Ha igen, akkor lehetséges a kategorikus imperatívusz, de akkor is kérdés, hogyan miképpen indítja cselekvésre az akaratot, más szóval, hogyan lehetséges (vö. 24. és 27. bekezdések).

Ugyanez az összefüggésrendszer másképp megragadva: A legtöbb ember hisz abban, hogy létezik olyan, hogy kötelesség. Kant már az Első részben megmutatta, hogy a kötelesség csak kategorikus imperatívuszként fogalmazható meg, hipotetikusként nem. Most az 56. bekezdés arra jut, hogy a kategorikus imperatívusz nem hivatkozik az érdekekre, és „a kötelességből fakadó akarásban elszakadunk mindenfajta érdektől”. Így hát vagy meg tudjuk mondani, miért kell és lehet az érdekek által nyújtott motiváció nélkül teljesíteni a kötelességet, vagy nincs is olyan, hogy kötelesség.

Az 56. bekezdés szerint a kategorikus imperatívusz harmadik megfogalmazása éppen az érdeknélküliséget juttatja kifejezésre. Az előző megfogalmazások ezzel adósak maradtak. Sőt, tévesen akár még azt is lehetett gondolni, hogy azért nem szabad hazug ígéretet tenni, mert ha az ezt vezérlő maxima általános törvénnyé válna, akkor nem lennének többé ígéretek, ez viszont nem állna érdekében annak, aki éppen az ígéret intézményével akar visszaélni (vö. 36. bekezdés). Vagy tévesen lehetett azt gondolni, hogy az emberiséget önmagunkban azért kell célként tekinteni, mert ez az érdekünk. Most Kant megpróbálja megmutatni, hogy a kategorikus imperatívuszt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy teljesen nyilvánvalóvá váljon, hogy a kötelesség nincs tekintettel az érdekre, és hogy miért nincs és nem is lehet tekintettel.

56. „kategorikusnak csak azért feltételeztük őket” – A mondat eleje a „kategorikus” jelző jelentésének azt az aspektusát domborítja ki, hogy kizárja az érdeket, akár létezik kategorikus imperatívusz, akár nem. A mondat második fele arra utal, hogy akármit is jelentsen is, hogy az imperatívusz kategorikus, nem biztos, hogy van ilyen imperatívusz. Feltételeztük, elfogadtuk, hogy van, de csak azért, hogy megmagyarázhassuk a kötelesség fogalmát.

57. „lehetetlen, hogy egy olyan akarat, amely maga a legfőbb törvényhozó, érdektől függjön” – Az utolsó vessző után a fordításból kimaradt az „ennyiben” szó. Magyarázza el, miért hamis az idézett mondat az „ennyiben” nélkül!

57. „önszeretetünk érdekét” – Helyesen: önszeretete érdekét.

57. „mert […] még egy másik törvényre is szüksége lenne”

– Mit mondana ki ez a törvény? Miért volna ez egy másik törvény?

– A félmondatot a „mert” vezeti be, ami jelzi, ez a tagmondat adja meg az előző mondatfélben levő lehetetlenség okát. Magyarázza el saját szavaival, pontosan miből fakad a lehetetlenség!

58. „olyan akarat[…], amely önmagának általános törvényhozóként tárgya lehetne” – Ez a kategorikus imperatívusz ún. harmadik formulájában szereplő mondatrészlet kétértelmű. Jelentheti egyrészt azt, hogy az akarat tárgya egy általános törvényhozó akarat, de jelentheti azt is, hogy az általános törvényhozó akaratnak tárgya maga az akarat. (Más szóval, mikor tárgya önmaga, akkor általános törvényt hoz, illetve, mikor általános törvényt hoz, akkor tárgya önmaga.) Melyik értelmezés a helyes?

58. Kant az első mondathoz fűzött megjegyzésben azt állítja, hogy korábbi négy példája, amellyel a kategorikus imperatívusz másik két megfogalmazását szembesítette, az újabb megfogalmazásból kiindulva is jól értelmezhető. Mutassa be, miért nem szabad öngyilkosnak lenni, hamis ígéretet tenni stb. a harmadik formula szerint!

59. Ebben a bekezdésben kapunk választ arra, hogyan tehet szert befolyásra az erkölcsi törvény az akarat felett Kant szerint. Láttuk, nem úgy, hogy azért engedelmeskedünk a törvénynek, mert valójában a törvény követésével járó jutalmat, vagy a megsértésével járó büntetés elkerülését akarjuk. Kant válasza az, hogy azért irányítja a törvény az akaratot, azért akarjuk végrehajtani a törvényt, mert „a törvény […] a mi akaratunkból számaz[ik]”. Amit az akarattal szemben támasztott erkölcsi törvénynek hívunk, azt éppen az akaratunk írja elő önmagának.

59. A bekezdés végén bukkan fel először ebben a műben Kant etikájának (és szabadságelméletének) egyik kulcsfogalma, az autonómia. Az az akarat (és kitágított értelemben az az ember) auto-nóm, aki önmagának szab törvényt. De egy törvény nem tanács, amelyet követhetek is, és el is vethetek. A törvény és a tanács között az a különbség, hogy a törvény szükségszerű. A szó közvetlen értelmében persze csak gyakorlatilag szükségszerű, vagyis csak kötelező. Tudjuk, hogy teoretikus értelemben nem szükségszerű az, ami gyakorlati értelemben szükségszerű, hiszen néha nemcsak a tanácsot nem szívleljük meg, hanem azt sem tesszük meg, ami kötelező. Mégis, az akarat autonómiának fogalmában érdekes módon az is benne van, hogy az autonóm akarat ténylegesen is azt teszi, amit magának előírt. Ha ugyanis nem azt tenné, akkor valami mást tenne, mint amit magának előírt, vagyis akkor idegen törvény befolyása alatt állna. Ez volna a hetero-nómia.

64. „ide csak akkor kerülhet, ha teljeséggel független, nincs szükséglete” – Most már jobban érthető, miért írta a 48. bekezdés, hogy „minden eszes lénynek arra kellene vágynia, hogy teljességgel mentes legyen” a szükségletektől.

65. A bekezdés javított fordítása: „Abban áll tehát a moralitás, hogy minden cselekedet azzal az egyetlen törvényhozással függ össze, amely révén a célok birodalma lehetséges. Ennek a törvényhozásnak viszont olyannak kell lennie, hogy minden egyes eszes lényben megtalálható lehessen, és fakadhasson az ő akaratából, amelynek a következő az elve: Ne cselekedj más maxima szerint, mint amelyik általános törvénnyé válhat, tehát csak úgy cselekedj, hogy maximája révén az akarat magát egyszersind általános törvényhozónak tekinthesse. Mármost ha a maximák nem csengenek szükségképpen egybe már az eszes lény természetéből következően is e lénynek, mint általános törvényhozónak, ezzel az objektív elvével, akkor az ezt az elvet követő cselekvés szükségszerűségét gyakorlati késztetésnek, azaz kötelességnek nevezzük. A célok birodalmában a vezetőnek nincs kötelesége, annál inkább minden tagnak, méghozzá valamennyinek ugyanolyan mértékben.”

66. „mert különben ez a lény nem tudná az eszes lényeket” – Miért nem?

66. „Az ész tehát az akarat” – A mondat első részének javított fordítása: „Az ész tehát az akaratnak mint általános törvényhozónak minden maximáját minden más akaratra és egyszersmind minden önmagával szembeni cselekvésre is vonatkoztatja”

66. Itt kezdődik az a szövegrész, amely az emberi méltóságról szóló modern diskurzus alapvető vonatkoztatási pontja. Gyűjtse ki a 66–70. (és majd a 77–78.) bekezdésből azokat a megfogalmazásokat, amelyekkel Kant az emberi méltóság mibenlétét vagy alapját megragadja! Fogalmazza meg saját szavaival, miben áll vagy miből fakad az ember méltósága!

69. „A moralitás az egyedüli feltétel” – ennek ellentmondani látszik, hogy a következő mondat az erkölcsiségre való képességet is ilyen feltételnek tekint. Van itt valamilyen ellentmondás?

69. „csakis észre van szükség, hogy e cselekedeteket rákényszerítsük az akaratra” – Mit jelent az, hogy az ész rákényszert valamit az akaratra? Hogyan történik ez?

70. „Mert semminek sincs más értéke, mint amelyet a törvény megszab neki.” – Vesse össze ezt a szentenciát a mű Első részének első mondatával: „Semmi sem gondolható el a világban, sőt azon kívül sem, amit minden megszorítás nélkül jónak tarthatnánk – az egyetlen kivétel a jó akarat.” Vegye hozzá még a negyedik bekezdés elejét is: „A puszta akarat abszolút értékének ez az eszméje” és azt is, hogy a 8. bekezdésben azért kezdtünk a kötelesség, ezen keresztül pedig a törvény vizsgálatába, hogy a jó akarat fogalmát kifejthessük!