Hankovszky Tamás profil publikáció oktatás linkek

______www.hankovszky.eu___________________________________________________________________________________________________

Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése

Kérdések és magyarázatok a Második rész ötödik egységéhez

71–74. Kant már a 31. bekezdésben, az első megfogalmazás alkalmával is leszögezte: „Kategorikus imperatívusz tehát egyetlenegy van”. Most ugyanezt állítja, és a különböző megfogalmazásokat megkísérli olyan elv szerint rendszerezni, amely egyúttal az alapvető megfogalmazások hármas számát is hitelesíti. Az „egység”, a „sokaság” és az „összesség” ugyanis a kategóriáknak A tiszta ész kritikájában bemutatott táblázatában (B 106) szereplő egyik kategóriahármas.

75. „Ezzel oda érkeztünk vissza, ahonnan kiindulunk” – Az eredetiben: Immár befejezhetjük azzal, amivel kezdtünk. (Vagyis az eredeti nem mondja, hogy az előző gondolatok visszavezettek volna a kiindulópontra, inkább azt, hogy most már abban a helyzetben vagyunk, hogy visszatérhetünk oda.) Az Első rész első mondata a jó akaratról szólt, majd a 7. bekezdése azért kezdett a kötelesség fogalmának analizálásába, hogy a jó akarat fogalmát jobban megértsük. Most azért térhetünk vissza a kiindulópontra, mert elvégeztünk minden feladatot, ami a jó akarat fogalmának meghatározásához kell. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy lezárult a mű analitikus módszerrel dolgozó része.

75. „amely nem képes rossz lenni, tehát” – Az első, meglehetősen formális definíciót Kant azonnal konkretizálja, és a kategorikus imperatívusz egyik megfogalmazásával is összefüggésbe hozza. A következő bekezdésben a „teljességgel jó akaratot” egy másik megközelítésben (célja szempontjából) ismerjük meg, ami a kategorikus imperatívuszt egy másik megfogalmazásához vezet. Vajon (egyebek mellett) akkor is a jó akarat meghatározásáról lesz még szó, amikor a 77., rendkívül hosszú bekezdésben a kategorikus imperatívusz harmadik megfogalmazása is előkerül? Foglalja össze, mit mondhatunk a jó akaratról e két (vagy három?) bekezdés alapján!

76. Cél nélkül az eszes lény nem tud cselekedni. Nem tudok valamit általánosságban akarni, hanem mindig valamit akarok, el akarok érni valamit: a célt. Kant azonban a jó akaratot meg akarja különböztetni a teljességgel jó akarattól, ezért ez utóbbihoz másféle célt rendel, mint az előbbihez.

76. „az összes lehetséges cél szubjektuma”, „a lehetséges teljességgel jó akarat szubjektuma” – Az a valaki, aki az összes lehetséges célt kitűzheti. Az a valaki, akié ez az akarat.

77. „éppen maximájának ez az általános törvényhozásra való alkalmassága tűnteti ki őt önmagában való célként” – A 48. bekezdés elején a magyar fordítás tévesen („tehát”) egyfajta következményként adta elő, hogy az ember öncél, pedig Kant ott még csak bejelentette ezt. Az indoklást csak most kapjuk meg. Foglalja össze, miért öncél az ember Kant szerint!

77. „hasonlóképpen, nem számíthat arra sem, hogy a természet birodalma” – Kant a következő mondatokban filozófiájának egy fontos témáját, a legfőbb jót is érinti. A célok birodalma ugyanis kétfajta célt tartalmaz: öncélként létező lényeket, például embereket, és az ő céljaik közül azokat, amelyek összeférnek a moralitással. Az emberek céljai közül kiemelkedik a boldogság, sőt, sok morálisan elfogadható célt, például képességeink kibontakoztatását, csak azért tűzünk ki, hogy általuk a boldogságunkat mozdítsuk elő. A boldogság azonban a természettől is függ, hiszen például az adottságok vagy az egészség nagyban befolyásolják, hogy boldogok leszünk-e.

77. „Még ha mind a természet, mind a célok birodalmát egy vezető által egyesítettnek gondolnánk is el” – Kant már a 63. bekezdésben is Istenre utalt, amikor a célok birodalmának vezetőjéről beszélt. Most azt a feltételezést fogalmazza meg, hogy a természet birodalmának is ő a vezetője, ami itt azt jelenti, a természet neki engedelmeskedik. Egy ilyen „vezető” a legfőbb jó megvalósulásának záloga, olyannyira, hogy a legfőbb jó problémája (vagyis hogy a természetnek a moralitással szembeni közismert közömbössége miatt úgy tűnik, nem feltétlenül boldog az, aki méltó a boldogságra, tehát a számunkra elképzelhető kétféle jó nem esik egybe és nem egyesül) Kant más műveiben Isten létének posztulátumához vezet: egy olyan lény elfogadását kényszeríti ki, aki a természeten uralkodva a boldogságunkat a boldogságra való méltóságunk, vagyis a moralitásunk mértékéhez igazítja.

78. „méltóságot is tulajdonítunk annak a személynek, aki valamennyi kötelességét teljesíti” – Úgy tűnik ebből a mondatból, hogy a méltóság a kötelességteljesítéstől függ. A bekezdés végén azonban ezt olvassuk: „az emberiség méltósága éppen abban a képességben rejlik, hogy általánosan törvényhozó tud lenni”. Ez a mondat ellentmondani látszik az előzőnek, amennyiben nem a kötelesség tényleges teljesítését, hanem csak a kötelesség előírásának lehetőségét említi. Van itt feloldhatatlan ellentmondás? Mi az emberi méltóság forrása Kant szerint? És ön szerint?

79. „az erkölcsiség fogalmainak felbontásával csakis az igazolható, hogy az autonómia feltételezett elve a morál egyedüli alapelve” – Kant eddig valóban csak ezt a felbontást, mindenekelőtt a kötelesség fogalmának felbontását végezte el. Közben eljutott a kategorikus imperatívusz fogalmához, amelyből a Második rész 29–31. bekezdésében a kategorikus imperatívusz első formuláját is kielemezte. További elemzések aztán más formulákhoz, köztük az autonómiaformulához is elvezettek. Ha kategorikus imperatívusz valóban csak egy van, mint Kant állította, akkor az autonómia elve tényleg az erkölcsiség egyetlen elve (az egyik megfogalmazása az egyetlen elvnek) – feltéve persze, hogy van ilyen elv (és így van erkölcsiség is), amit az analitikus eljárás révén nem lehet eldönteni.

81. „az összes lehetséges tévutat” – A 82–85 bekezdések ezt a 2x2 tévutat veszik számba. Különítse el, csoportosítsa, és rekonstruálja őket!

86. „Olyan könnyű megadni e cáfolatot” – Tényleg könnyű. Adja meg mindegyik tévút cáfolatát, és mutassa ki, hogy mindegyik az akarat heteronómiáját tételezi fel.

87. „az imperatívusz feltételes” – Hasonlítsa össze az itt következő fejtegetést arról, hogyan határozhatja meg az akaratot az imperatívusz, azzal, amit a Második rész 24–25 bekezdésében olvastunk!

87. „voltaképpen a természet nyújtja a törvényt” – Ez a kifogás két kérdést is felvet. Egyrészt, hogy miért volna baj, ha a természet, amelynek részei vagyunk, nyújtja a törvényt, sőt, saját tulajdon természetünk, vagyis mi magunk? Másrészt, hogy nem ugyanez történik-e, amikor saját természetünk, vagyis eszes lény mivoltunk, a magunkban hordozott „emberiség” a törvény forrása, amit viszont Kant nem kifogásol?

88. E bekezdés a mű első két részére tartalmi szempontból tekint vissza. Összefoglalja, mit tudtunk meg a jó akaratról, amely az Első rész első mondata óta foglalkoztatott bennünket. Mit tudtunk meg, mi a jó akarat?

89. E bekezdés a mű első két részére módszertani szempontból tekint vissza.