Hankovszky Tamás profil publikáció oktatás linkek

______www.hankovszky.eu___________________________________________________________________________________________________

PÉLDÁK A MEGISMERÉS TEOCENTRIKUS MODELLJÉHEZ

A mindenki által tisztelt Platón ezért bizonygatta oly nagy igyekezettel, hogy az emberi lelkek itt éltek, mielőtt a testbe költöztek volna, s emiatt mindazt, amit tanulunk, valójában nem újonnan ismerjük meg, hanem mint ismert dolgot idézzük fel emlékezetünkből. Nála olvashatjuk azt az esetet, amikor egy fiú, akinek valamilyen geometriai kérdést tettek fel, úgy válaszolt, mintha alapos tudással rendelkezne ebben a tudományban. Ahogy fokról fokra haladva hozzáértően kérdezgették, azt látta, amit látnia kellett, és kimondta, amit látott. De ha ez a korábban megismert dolgokra való visszaemlékezés lenne, nem volna képes rá mindenki, vagy majdnem mindenki, akit ezen a módon kérdezgetnek. Merthogy nem volt mindenki a mértan tudósa előző életében, hisz oly kevesen űzik ezt a mesterséget az emberi nemben, hogy jó, ha egyre ráakadunk. Sokkal inkább azt kell hinnünk, hogy az értelem szellemi természete úgy lett megalkotva, hogy a Teremtő végzéséből a létezők rendjében közvetlenül a szellemileg felfogható dolgokhoz kapcsolódjék. S ezért ezeket ugyanúgy látja egyfajta rokon természetű, testetlen fényben, mint ahogy a testi szem látja mindazt, ami a testi fényben körülvesz bennünket, mivel arra teremtetett, hogy ennek a fénynek a rokonaként képes legyen azt befogadni. (Szent Ágoston: A Szentháromságról, XII. könyv, XV. fejezet)

Úgy tűnik azonban, látok én itt valamit, ami arra késztet, hogy nagyon alaposan tisztázzam azt a kérdést, milyen értelemben állítható, hogy a teremtett dolgok létrejöttük előtt semmi voltak. Ugyanis semmi sem jöhet létre értelmes módon valami más által, ha nem előzi meg ezt a létrehozó értelmében meglévő, a létrehozó dologra vonatkozó valamilyen „minta” vagy – alkalmasabban szólva – forma, képmás vagy szabály. Nyilvánvaló tehát, hogy mielőtt a dolgok összessége keletkezett volna, a legfőbb lény értelmében megvolt az, hogy micsodák, milyenek és milyen módon legyenek majd. Ezért, noha világos, hogy a teremtett dolgok létrejöttük előtt semmi voltak, abban az értelemben, hogy nem voltak azok, amik most, és nem volt semmi, amiből keletkezhettek volna, mégsem voltak semmi a létrehozó értelmét tekintve, amely által és amelynek nyomán létrejöttek.

Mi más a dolgok eme formája, amely a Teremtő értelmében megelőzte a dolgok megteremtését, mint a dolgokról szóló valamiféle beszéd a Teremtő értelmében; mint amikor a mesterember, aki egy mesterségébe vágó művet akar készíteni, előbb kimondja azt magában úgy, ahogy megfogan szellemében. Szellemi vagy gondolkodásbeli beszéden pedig nem azt értem, mikor a dolgokat jelentő hangsort gondoljuk el, hanem azt, amikor magukat a jövőbeli vagy már létező dolgokat pillantjuk meg szellemünkben a gondolkodás tekintetével. A köznapi gyakorlatból tudjuk ugyanis, hogy egy dolgot háromféleképpen lehet elbeszélni: vagy érzékelhető, tehát testi érzékekkel felfogható jeleket érzéki módon használva mondjuk el a dolgokat, vagy ugyanezeket a jeleket, melyek kívül érzékelhetők, bensőnkben nem érzéki módon gondoljuk el, vagy pedig sem érzéki, sem érzéken túli módon nem használjuk ezeket a jeleket, hanem magukat a dolgokat mondjuk ki belül a szellemünkben, akár testi, képük felidézésével, akár maguknak a dolgoknak különbözőségük szerinti gondolati megértésével. Másként mondom el ugyanis azt, hogy ’ember’, ha azzal a szóval jelölöm, hogy ’ember’; másként, ha ugyanezt a nevet némán elgondolom, és másként, ha az ’embert’ magát ragadja meg szellemem az ember testi képe által, vagy az értelmi képesség segítségével. Testi képe által, ha az ember érzékelhető alakját képzeli el; értelmileg pedig akkor, ha az ember egyetemes lényegét gondolja el, azt, hogy ’ésszel bíró, halandó, lelkes lény’.

Ez a három különböző beszédmód külön-külön sajátos szavakból áll. Ám annak a beszédnek a szavai, amelyet a harmadik, utolsó helyen említettem – amennyiben nem ismeretlen dolgokra vonatkoznak -, természetes szavak, és minden népnél ugyanazok. És minthogy az összes többi szó ezek jelölése végett találtatott ki, ahol ezek vannak jelen, ott semmiféle más szó nem szükséges dolog felismeréséhez, ahol pedig ezek nem lehetnek jelen, ott semmiféle más szó nem használható a dolog bemutatására. Nem bolondság azt mondani, hogy e szavak annál valódibbak, minél inkább hasonlítanak ahhoz a dologhoz, amelynek a jelei, és minél kifejezőbben jelölik azokat. Mert azoknak a dolgoknak a kivételével, amelyeket magukat használunk saját nevükként arra, hogy az illető dolgokat megnevezzük – ilyenek bizonyos hangok, mint például az ’a’ magánhangzó -, tehát ezek kivételével egyetlen más szó sem tűnik olyan hasonlónak ahhoz a dologhoz, aminek a megjelölése, vagy nem fejezi ki azt annyira, mint az a képmás, amely a dolgot magát elgondoló szellemének tekintete nyomán bomlik ki. Tehát joggal mondható, hogy ez az elsődleges és legjellemzőbb szó a dologra. Ezért ha bármely dologról szóló egyetlen beszédfajta sem közelít annyira a dologhoz, mint az, amely ilyesfajta szavakból áll, és semmi más nem lehet oly hasonló akár a jövendő, akár a valakinek a gondolkodásában már létező dologhoz, akkor nagyon is megalapozottnak tekinthetjük azt az állítást, hogy a legfőbb szubsztanciánál egyrészt megvolt a dolgokról való ilyen beszéd, mielőtt még a dolgok lettek volna, azért, hogy általa létrejöjjenek; és másrészt megvan akkor is, amikor a dolgok már meg vannak teremtve, azért, hogy általa megismerhetőek legyenek.

Ámbár nyilvánvaló, hogy a legfőbb szubsztancia először mintegy kimondta magában az egész teremtést, mielőtt e belső beszéde szerint és ez által létrehozta volna, mint ahogy a mesterember először az elméjében fogalmazza meg azt, amit később ezen elmebeli megfogalmazás szerint kimunkál; mégis sok különbséget látok én ebben a hasonlóságban. A legfőbb szubsztancia ugyanis egyáltalán semmit sem merített máshonnan, hogy abból rajzolja meg magában azoknak a dolgoknak a formáját, amelyeket meg akart alkotni, vagy hogy abból tegye őket azzá, amik. […] (Canterburyi Szent Anzelm: Monologion 9-11. fejezet)

„Mindent Istenben szemlélünk” (Malebranche)

„Az ész természetéhez tartozik, hogy a dolgokat az örökkévalóság szemszögéből (sub specie aeternitatis) fogja fel.” (Spinoza: Etika II. 44. tétel, 2. következtetett tétel)

„A szubjektum fogalmának tehát mindig magában kell foglalnia a predikátum fogalmát, úgyhogy aki tökéletesen értené a szubjektum fogalmát, az meg tudná ítélni, hogy ez a predikátum megilleti-e. Ha ez így van, akkor azt mondhatjuk: egy individuális szubsztanciának vagy egy teljes létezőnek az a lényege, hogy oly tökéletes fogalma van, amely elegendő, hogy felfogjunk és levezessük belőle annak a szubjektumnak az összes predikátumát, amelynek fogalma.” (Leibniz: Metafizikai értekezés VIII.)

„Mert bár egy bizonyos alakú testtel összekapcsolt szándékos mozgás, érzékek és értelem az az összetett idea, amelyhez én és mások az ember nevet kapcsoljuk, és az így megnevezett fajnak ez a névleges lényege, mégis senki sem fogja azt mondani, hogy ez az összetett idea valóságos lényeg és forrása mindazoknak a műveleteknek, amelyeket ehhez a fajhoz tartozó egyedekben találunk. Ezeknek az összetett ideánkat alkotó tulajdonságoknak megalapozása valami egészen más. Ha olyan ismereteink volnának erről az emberi alkatról, amelyből a mozgásra, érzékelésre és okoskodásra való tehetsége és egyéb képességei folynak, és amelytől az ember oly szabályszerű alakja függ, amilyen ismerete talán az angyaloknak van, és amilyen az alkotónak mindenesetre van, egész más ideánk volna az ember lényegéről, mint amilyet most tartalmaz e fajról szóló bármilyen meghatározásunk. És bármely emberi egyedről való ideánk is egészen más volna, mint most, ugyanúgy, mint ahogy annak ideája, aki ismeri a híres strassburgi óra minden rugóját, kerekét és teljes belső szerkezetét, különböznék egy bámuló falusinak ideájától, aki csak a mutató mozgását látja, az óra ütését hallja, és csak némely külső tulajdonságát vesz észre.” (Locke: Értekezés az emberi értelemről. III. könyv VI. fejezet, 3.§.)

„Mivel minden okoskodásunk a predikátum szubjektummal való azonosságának föltárásában oldódik föl (vegyük a szubjektumot akár önmagában, akár összefüggésében), miként nyilvánvaló az igazságok végső szabályából, ezért látnivaló: Isten nem szorul rá, az észkövetkeztetésre, hiszen minthogy pillantása számára minden a legvilágosabban nyilvánvalóvá válik, és a képzetalkotásnak egyazon aktusa mutatja meg értelme számára, hogy mi egyezik meg, és mi nem, analizálásra sem szorul rá, míg tőlünk szükségképpen megköveteli az az éjszaka, amelynek sötétje rávetül a mi értelmi képességünkre.” (Kant: A metafizikai megismerés első alapelveinek új megvilágítása. In Prekritikai írások 20.)

„Hiszen bár az esszenciákról (amelyek a belső lehetőségben állnak fenn) közönségesen azt szokás mondani, hogy feltétlenül szükségszerűek, ám helyesebben fogalmaznánk úgy, hogy feltétlen szükségszerűen illetnek meg dolgokat. A háromszög lényege ugyanis, amit három oldal összeillesztése alkot, önmagában nem szükségszerű: ki merészelné ugyanis ép elmével azt állítani, hogy önmagában szükségszerű, hogy három oldalt mindig összekapcsolva fogjunk föl? Azt azonban elismerem, hogy a háromszög esetében ez szükségszerű; azaz ha elgondolunk egy háromszöget, szükségképp elgondolunk három oldalt, s ez ugyanaz, mintha azt mondanánk: ha valami igen, akkor igen. Az azonban már teljesen fölfoghatatlan lenne, miképp következik be, hogy fogalmak állnak rendelkezésünkre az oldalak, a bezárandó tér stb. elgondolásához, vagyis hogy egyáltalán van, amit elgondolhatunk, illetve hogyan kapjuk eredményül összekapcsolás, korlátozás és meghatározás segítségével bármely létező dolog fogalmát, ha mindaz, ami a fogalomban reális, nem léteznék Istenben, minden realitás forrásában.” (Kant: A metafizikai megismerés első alapelveinek új megvilágítása. In Prekritikai írások 27. (javított fordítás))