Hankovszky Tamás profil publikáció oktatás linkek

______www.hankovszky.eu___________________________________________________________________________________________________

Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése

Kérdések és magyarázatok a Harmadik rész második egységéhez

20. A bekezdés mind a természet teljes determináltságát, mind az ember szabadságát szükségszerű, a priori fogalomként mutatja be, ugyanakkor egyfajta hierarchiát is megállapít közöttük azon az alapon, hogy az egyik az értelem fogalma, amelyet a tapasztalat is hitelesít, a másik az észé. Mint a 22. bekezdés megjegyzi, ha e fogalmak ellentmondanának egymásnak, a szabadságot kellene feladni.

23. „ugyanabban az értelemben vagy ugyanazon vonatkozásban” – Kant itt az ellentmondás elvének klasszikus megfogalmazására utal. Mint már Arisztotelész leszögezte, „lehetetlen, hogy egy és ugyanaz az állítmány egy és ugyanazon alanyhoz egyszerre és ugyanazon vonatkozásban — s hogy a logikai ellenvetéseket kikerüljük, tételezzük fel, hogy a többi szükséges határozmányokat is megjelöljük itt, — hozzá is tartozhassak, meg ne is.” (Metafizika. 1005b) Ennek az elvnek a jegyében leplezi el Kant azt a „dialektikát” (21) vagy „látszólagos ellentmondást” (22), amely abból fakad, hogy úgy tűnik, elméletében az ember alá is van vetve a természeti szükségszerűségnek, meg nem is. Ha meg lehet mutatni, hogy az ember más-más vonatkozásban determinált, illetve szabad, akkor mindkét dolgot állíthatjuk róla.

23. „legalábbis halaszthatatlan feladata, hogy megmutassa” – Helyesen: halaszthatatlan feladata, hogy legalábbis megmutassa. – Két dolgot kell megmutatnia: 1. hogy két dolog között nincs ellentmondás, 2. hogy szükségszerű egységet alkotnak. Figyeljen arra, hogy hol mutatja meg ezeket Kant!

23. „kellene az észt egy olyan eszmével megterhelnünk, amely noha igenis ellentmondásmentesen összeegyeztethető valamelyik másik, kellőképpen bevált eszmével” – Melyik itt az az eszme, amellyel megterheljük az észt, és melyik a bevált eszme?

23. „szabaddá tegye az utat a gyakorlati filozófia előtt” – Miért nem lenne különben szabad útja?

26. „ám erről a világról aligha tud többet” – Az ember „mint önmagában való dolog vagy lény” (25) polgára ennek a világnak, de ez nem jelenti azt, hogy ugyanolyan ismeretei lennének róla, mint az érzéki világról, amelyben szintén polgár. Érvényben marad, amit A tiszta ész kritikája leszögezett, hogy a magában való dolgokat és azok világát nem ismerhetjük meg.

26. „ő maga csak mint intelligencia igazán önmaga (mint ember viszont csupán önmaga jelensége)” – Kant itt túlmegy azon a szimmetrián, amely annak elfogadásából fakad, hogy szabadok is vagyunk, és szükségszerűségeknek is alá vagyunk vetve, tehát hogy két világ polgárai vagyunk. A kétféle énünk (a szabad és az érzéki) most világos hierarchiába kerül. Sőt, a német eredeti egyenesen „tulajdonképpeni önmagunkról” beszél (és ezt megismétli a 31. bekezdés végén is), és ezt állítja szembe az „emberrel”. Ebből az árulkodó passzusból tehát az derül ki, hogy – bár a kanti filozófia számára fontos, hogy mindkét világnak polgára legyek – én igazából csak az vagyok, aki szabad, vagyis én csak az ész, az akarat vagyok, minden más, amit önmagamhoz tartozónak gondolnék, például testi mivoltom, csak ennek a tulajdonképpeni énemnek a visszfénye. Kant tehát nem áll meg annál a hierarchiánál sem, amelyet a 17. bekezdés sugallt, amikor arról beszélt, hogy „az értelmi világ magába foglalja az érzéki világ alapját”. – A 26. bekezdés radikális tétele jó adalékkal szolgál a 18. bekezdés által felvetett kérdéshez is, hogy miért kell az értelmi világ törvényét erkölcsi imperatívuszként érvényesíteni az érzéki világban. Lásd a bekezdéshez írt megjegyzéseket is!

27. „Az előbbi az érzéki világ szempontjából” – A mondat az eredetiben is meglehetősen szövevényes. Talán így lehetne inkább fordítani. „Az érzéki világ szempontjából, amely nem szab törvényt az észnek, amikor az az akaratot meghatározza, az értelmi világ csak negatív gondolat, és csak azt az egyetlen pozitív elemet tartalmazza, hogy a szabadsághoz mint negatív meghatározáshoz [mint meg nem határozottsághoz], egyszersmind egy (pozitív) képesség, egyenesen az ész azon – akaratnak hívott – kauzalitása kapcsolódik, hogy úgy cselekedjünk, hogy cselekvésünk elve megfelel egy észok lényegi tulajdonságának, vagyis annak a feltételnek, hogy a maxima törvényként általánosérvényű legyen.

27. „az ember nem volna képes erre az álláspontra helyezkedni … a fenti álláspont mégis szükségszerű” – A mondat helyesen: „Ha az érzékiség hatásai meghatározók lennének az emberre nézve, az ész nem tudná magát gyakorlatinak gondolni, pedig ez szükségszerű, ha nem akarjuk elvitatni az embertől önmagának mint intelligenciának, tehát mint eszes és az ész által tevékeny, vagyis szabadon működő oknak a tudatát.”

28. „miként lehet a tiszta ész gyakorlati” – A tiszta ész akkor gyakorlati, ha egy cselekvésre indít, tehát ha egy cselekvés egyedül a tiszta ész szavára, mindenféle hajlam ösztönzésétől vagy érdek képzetétől függetlenül következik be.

29. „Megmagyarázni csakis azt tudjuk” – Ha a magyarázatnak ismeretre kell vezetnie, akkor ugyanazok a feltételek vonatkoznak rá, mint bármely ismeretre. A „tudás korlátozása” miatt csak a lehetséges tapasztalat tárgyairól lehet ismeretünk, tudásunk.

29. „akarata, vagyis olyan képessége van, amely különbözik a puszta vágyóképességtől” – A vágyóképesség nem annak a képessége, hogy vágyakat alakítsunk ki, hanem hogy a valóságban létrehozzuk képzeteink („vágyaink”) tárgyát. Az alsóbb vágyóképesség érzéki képzetek alapján hoz létre valamit, a felsőbb vágyóképességet, más néven az akaratot viszont az ész vezérli.

31. „az észnek rendelkeznie kell azzal a képességgel is” – A fordítás félrevezető, amennyiben itt egy korábban tárgyalthoz képesti további képesség meglétét sugallja.

31. „a tiszta ész puszta eszméi révén (amelyek egyáltalán nem a tapasztalat tárgyai) oka egy okozatnak, amely a maga részéről persze tapasztalati jellegű” – Abban a szférában, ahol magyarázat lehetséges, az oknak és az okozatnak egyarát a „tapasztalat tárgyának” vagy legalábbis „tapasztalati jellegűnek” kell lennie. A tiszta ész és az eszméi nem ilyenek, így lehetetlen teljesen megmagyarázni, hogy miként tud az ész gyakorlativá válni, miként tud tapasztalati jellegű okozatokat előidézni. Aki szabadnak gondolja magát, az azt gondolja, hogy pusztán egy törvény képzete, egy eszme miatt tesz bizonyos dolgokat, még akkor is, ha nem lehet minden mozzanatában érthetővé tenni a mechanizmust, amely az eszmét realizálja az érzéki világban. Kant szerint e mechanizmusnak része egy érdek is, amelynek teljesülése vagy meghiúsulása örömöt vagy örömtelenséget vált ki.

31. „azért érdekel bennünket az erkölcsiség, mert ránk mint emberekre érvényes …” – A bekezdés vége újabb adalékkal szolgál ahhoz a 18. bekezdés által felvetett kérdéshez, hogy miért kell az értelmi világ törvényét erkölcsi imperatívuszként érvényesíteni az érzéki világban. Most azt látjuk, hogy érdekünk fűződik az erkölcsiséghez, hiszen az erkölcsi törvény és annak követése másfajta érzéseket vált ki bennünk, mint a megszegése. De nem ezért az érzését és érdekért kell követni az erkölcsi törvényt (ez heteronómia volna), hanem azért vált ki belőlünk örömöt és azért érdekünk a követése, mert követnünk kell. Így újra felvetődik a kérdés: miért kell követnünk az erkölcsi törvényt, miért kell az érzéki világban is érvényesítenünk, miért kell az érzéki világnak az értelmi világ törvényéhez igazodnia? A bekezdés vége szerint azért, mert ez a törvény az egész emberre érvényes. Jóllehet csak az írja elő önmagának (autonómia), „amit önmagunkban igazán önmgunknak tekintünk” (tehát „tulajdonképpeni önmagunk”, ahogy a német eredeti írja, vagyis az ész), mégis az egész ember, vagyis a jelenség-mivolta is alárendelődik, mégpedig azért, mert az ész az érzéki lényünket alárendeli önmagának. Identitásunkat, amelyet az fenyeget, hogy két világ között szakadunk szét, az ész jegyében, a magában való, szabad lényünk törvényeinek megfelelően kell megteremtenünk, akkor is, ha a hajlamok ágállnak ez ellen – legalábbis az ész így gondolja. Aki pedig úgy gondolja, hogy az ő „jobbik személye” (19), tulajdonképpeni lénye a benne törvénykező eszes lény, egyet fog érteni ezzel. Azt fogja mondani, hogy amennyiben az érzéki mivolta is ő hozzá tartozik, annyiban annak is törvényt szabhat, és annyiban az autonómiának is úgy kell megvalósulnia, hogy az ész törvénye az egész ember törvényévé válik. Mivel azonban az érzéki lény és az ő hajlamai tiltakoznak ez ellen, és önként nem igazodnak az ész törvényéhez, kényszeríteni kell őket: így keletkezik az imperatívusz, a „kell”. Jobbik és rosszabbik énünk nemcsak a mindennapokban, hanem a kanti etikában is harcban áll egymással, és Kant egyetért velünk, amikor úgy gondoljuk, jobbik énünknek kell felülkerekednie, identitásunkat a jobbik énünk uralma alatt kell megteremteni. – Amikor az ész jogot formál arra, hogy maga alá rendelje az érzéki embert, nem pusztán tények kapcsolatáról beszél, hanem értékviszonyt állít fel. Nem pusztán arról van szó, hogy a jelenség a magában való dolog által megalapozott (ez egy tényállítás), hanem arról is, hogy neki alárendelt (ez egy értékállítás) (legalábbis a magában való dolog szempontjából nézve).

33. „korlátozom az érzékiség területétől származó mozgatóokok elvét” – A bekezdés (és a következő is, amelyben az „ésszerű hit” kifejezés is felbukkan) kapcsolatban áll A tiszta ész kritikája híres tételével a tudás korlátozásáról (B XXX). Keresse ki, olvassa el a tágabb szövegkörnyezetét is, és magyarázza el, mi ez a kapcsolat!

34. „Íme, ez a végső határ” – Címe szerint az egész fejezet erről a határról beszélt. Foglalja össze saját szavaival részletekbe menően, hogy miért ez a végső határ!