Hankovszky Tamás profil publikáció oktatás linkek

______www.hankovszky.eu___________________________________________________________________________________________________

Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése

Kérdések és magyarázatok a Harmadik rész első egységéhez

1. „egyfajta oksága, amennyiben eszesek” – Kant már a Második rész 12. bekezdésben is közölt egy meghatározásjellegű leírást az akaratról. Hasonlítsa össze az ittenivel!

2. „A szabadság itt adott meghatározása negatív … csakhogy következik belőle a szabadság pozitív fogalma is”

– Mennyiben nevezhető ez a meghatározás éppen negatívnak?

– Mit tartalmaz a pozitív fogalom?

– Miért mondhatja Kant, hogy a pozitív a negatívból következik?

2. „Az okság fogalma magában foglalja a törvényekét” – Ez az egyik elfontosabb premisszája a bekezdés (és a mű) gondolatmenetének. Mivel az 1. bekezdés a szabadásgot az akarat tulajdonságának, az akaratot pedig az okság egyik fajtájának nevezte, adódik, hogy a szabad akaratnak törvénye van. A törvény fogalma tartalmazza az általánosság, a kivétel nélküliség és a szükségszerűség mozzanatát is. (Lásd a Második rész 12, illetve 33. bekezdéséhez írt magyarázatot itt, illetve itt.) Ha pedig a szabadságnak kivétel nélkül egy bizonyos módon kell megnyilvánulnia, akkor a szabad akaratnak nincs köze az önkényhez vagy a tetszőlegességhez – nem a választás szabadsága.

2. „valami más indította oksági működésre” – Lapozzon vissza a Második rész 80. és 87. bekezdéséhez, sőt, a 24–25. bekezdéshez is, hogy felelevenítse, hogyan indít működésre ez a „más”!

2. „a szabad akarat és az erkölcsi törvények alatt álló akarat tehát egy és ugyanaz”

– Ez a tétel rendkívüli jelentőségű. Szokták az analicitás tételének is nevezni, hogy a benne szereplő fogalmak logikai viszonyára utaljanak. Mi ez a viszony? Rekonstruálja saját szavaival a tételhez vezető megfontolásokat!

– Figyelje meg, hogy Kantnál a szabad akarat fogalmában (a köznapi felfogástól eltérően) nem kap helyet az önkényes választás!

3. „Ha előfeltételezzük az akarat szabadságát” – Vagyis ha elfogadjuk, hogy az akarat tényleg szabad. Erre azonban a szöveg eddigi analitikus módszerrel dolgozó részei nem jogosítanak fel.

3. „Az utóbbi azonban még mindig szintetikus tétel” – Mármint az erkölcsiség elve a szintetikus, amely most nem imperatívuszként, hanem a jó akaratról (logikai szubjektum) tett állátásként (logikai predikátum) fogalmazódik meg. Azért szintetikus, mert a szubjektumfogalom felbontásával nem lehet eljutni a róla állított predikátumig. Ha a kettőt mégis egybe akarjuk kapcsolni, szükség van egy közvetítőre.

3. „alkotja ezt a harmadikat” – Az eredetiben: schafft = teremti, biztosítja, produkálja. A harmadik tehát nem maga a szabadság pozitív fogalma, mint ahogy a következő mondat is arról beszél, hogy a szabadság csak utal erre a harmadira.

3. „A tiszta gyakorlati észből való dedukciója” – A dedukció itt nem logikai levezetést vagy bizonyítást jelent, hanem a kategóriák dedukciójához hasonlóan a quid juris kérdésének megválaszolását: miért tekinthetjük szabadnak magunkat. Nem világos, hogy Kant hol végzi el a dedukciót, mindenesetre a 19. bekezdésben már mit befejezettről beszél róla.

3. „vele együtt” – A dedukció a kategorikus imperatívusz lehetőségének megértéséhez is levezet. Ez utóbbi feladatot már a Második rész 26. bekezdése kijelölte, a 24. bekezdés pedig a feladat pontos értelmét is rögzítette: „Miként lehetségesek mindezek az imperatívuszok? A kérdés nem arra vonatkozik, hogy miként gondolható el az imperatívusz által megparancsolt cselekedet végrehajtása, hanem pusztán arra, hogy miként gondolható el az akaratnak az a késztetése, amelyet az imperatívusz az általa kirótt feladatban kifejez.”

4. „Azt mondom tehát” – A szövegrész megértését segítheti, ha figyelünk a szöveg retorikai eszközeire. Az eredetiben nem „tehát”, hanem „mármost” áll, éppúgy, mint a következő mondat elején is („Mármost azt állítom”). Hasonlóképpen a „Képtelenek vagyunk azonban” is „Mármost képtelenek vagyunk”.

4. A bekezdés második felének gondolatmenetét érdemes az 5. bekezdés „csak annyit láttunk” kezdetű részének fényében értelmezni.

4. „Nem másként, hanem csakis” – Jóllehet az eredetiben a „csakis” nem szerepel, világos, hogy itt az eszes lényekről mint eszes lényekről van szó, vagyis az emberről, aki másként is képes cselekedni, csak annyiban, amennyiben eszes lény, csak akkor, amikor így cselekszik.

4. A bekezdés második felét kitöltő gondolatmenet lényege a következő. 1. Feltételezzük, hogy az ész nemcsak ítéleteket képes hozni, hanem gyakorlati is lehet, vagyis cselekvésre is tud indítani, tehát nemcsak el tudja gondolni, hogy milyen változás következhetne be a világban, hanem ezt a változást elő is tudja idézni. Az oksági hatásra képes ész nem más, mint az akarat. 2. Amennyiben egy lényt eszesnek tekintünk, annyiban az esze irányítása alatt állónak gondoljuk. Úgy tekintünk rá, mint akinek ítéletei eszének elméleti alapelveiből, tettei pedig eszének gyakorlati alapelveiből fakadnak. (Ha ellenben nem az esze irányítja, például mások véleményét visszhangozza, vagy az ösztönei alapján cselekszik, akkor azt mondjuk rá, hogy ész nélkül vagy esztelenül jár el, vagyis nem eszes lényként viselkedik.) 3. A gyakorlati ész/akarat szabad, ha saját elvei szerint cselekszik, nem pedig külső meghatározó elvek alapján. 4. Ha egy lény gyakorlati észt akar tulajdonítani magának, akkor saját elvei szerint cselekvőnek, vagyis szabadnak kell gondolnia magát, és – mivel a szabadság nem törvények nélküli hatóok – magára nézve érvényesnek kell tekintenie a szabad akarat törvényeit. (5. Mindez nem bizonyítja, hogy vannak ésszel vagy akarattal megáldott lények, és hogy az ember is ilyen, következésképpen azt sem bizonyítja, hogy az ember szabad. De ha úgy tekint magára, mint akinek van gyakorlati esze, akarata (márpedig úgy tekint), akkor szabadnak is kell tartania magát, mégpedig nem bizonyos antropológiai adottságok vagy empirikus vizsgálatok alapján, hanem az eszesség mint olyan lényegéből kifolyólag.) – Ahogy a bekezdés fejezetcíme (egy tételmondat!) is hangsúlyozza, az érvelés lényege az, hogy szabadság elválaszthatatlan az akarattól mint olyantól. Szigorúan véve, vagyis az eszes lények mint eszes lények esetében nem létezik olyan akarat, amelyik ne volna szabad. Ez azért van így, mert az akarat nem más, mint a gyakorlati ész, az ész pedig reflexív struktúrájú: saját elveiből kiindulva viszonyul a tárgyaihoz. Ezt az elméleti ész esetében viszonylag könnyű belátni: ha nem én gondoltam ki valamit, ha nem én magam vezettem le saját axiómáimból, akkor az nem az én saját gondolatom (nem az eszem gondolata). Analóg módon: ha cselekvésem nem saját elveimből következik, akkor az nem az én cselekvésem (nem gyakorlati eszem/akaratom hatása), hanem (akaratlanul) mintegy csak megtörténik velem.

5-16. A Harmadik rész első két fejezetében az eszes lényekről egyáltalán mint eszes lényekről volt szó, és az emberről csak annyiban, amennyibe maga is közéjük tartozik. A harmadik alfejezet már az ember valóságának egészét számításba veszi, tehát azt is, hogy cselekedetei felett a hajlamok, rajtuk keresztül pedig az érzéki természet is uralkodik. A fejezet első fele (5–8.) azt a kérdést veti fel, hogy mi motiválhat arra, hogy szabad lényként (vagyis az erkölcsi törvénynek megfelelően) viselkedjem, mi indít arra, hogy az eleve az erkölcsi törvényt követő akaratot juttassam érvényre a hajlamaim felett? A fejezet második fele (9–16.) a motiváció kérdést elemibb szinten teszi fel: miért kötelez az erkölcsi törvény, miért válik imperatívusszá számomra?

6. „De miért vessem alá magam enne az elvnek” – Amit a magyar fordítás a felszólító mód használatával fejez ki, arra a német eredetiben a sollen ige ragozott alakja szolgál. A fordítás nyelvtanilag helyes, ugyanakkor elfedi azt a kapcsolatot, amely ezt a helyet a néhány sorral később felbukkanó Sollen-Wollen pároshoz fűzi. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy a sollen igéből képzett Sollen főnév a magyar olvasó számára már itt túlságosan az erkölcsi kellést, a kategorikus imperatívuszt (legyen) idézi fel, jóllehet a műnek ezen a pontján az erkölcsi törvénynek inkább a leíró, mint az előíró, parancsoló jellege hangsúlyos. Némiképp más lesz a helyzet, amikor a Sollen-Wollen páros 19. bekezdésben tűnik fel újra.

6. „ez a legyen [Sollen] – Melyik legyen? Mint az imént láttuk, a német eredeti nyelvtanilag egy korábbi helyre utal vissza.

6. „ez a legyen [Sollen] voltaképpen egy olyan akarás [Wollen]” – Az előzőekből az derült ki, hogy az akarat mint olyan mindig szabad és az erkölcsi törvényt követi. Ugyanis mint minden okságnak, a 2. bekezdés szerint a szabadságnak is törvénye van, ez pedig nem más, mint az erkölcsi törvény. Az erkölcsi törvény azonban nem ugyanaz, mint a kategorikus imperatívusz, hanem csak tartalmilag esik egybe vele, amennyiben ugyanazokat a cselekvéseket tünteti ki. Ha egy lény cselekvését mindig az akarat vezérelné (nem pedig a hajlamok is), akkor mindig az erkölcsi törvény szerint járna el, és erre nem kellene még külön fel is szólítani, vagyis a törvény nem öltené számára az imperatívusz formáját. Az ember azonban nem ilyen lény, mert néha nem az akaratát, az eszét követi, hanem a hajlamait. Ám amit tennie kell (Sollen), az ugyanaz, mint amit szabad lényként akar (Wollen), és megfordítva: amit az ember szabad lényként akar, ugyanaz, mint amit tennie kell. – Ha magunkat egy érzéki ösztönzőktől mentes eszes lény helyébe képzelnénk, és megkérdeznénk, „de miért vessem (sollen) alá magam az erkölcsi törvénynek, miért tegyem azt, amit a törvény előír”, azt a választ adnánk, hogy „azért, mert éppen ezt akarom (wollen)”. (Egy ilyen lény persze nem azt kérdezné, hogy „miért vessem”, hanem azt, hogy „miért vetem”.) Egy ilyen lény akaratának fogalmából ugyanis a 2. bekezdésben megismert analicitás tétele értelmében kielemezhető, hogy használatának módját éppen az erkölcsi törvény írja el. Így aztán egy ilyen lény esetében a gyakorlati elv, az erkölcsi törvény hasonló módon („analitikusan”) motivál cselekvésre, mint az érzéki lényeket a hipotetikus imperatívusz. Lapozzon vissza a Második rész 24–25. bekezdéséhez, és hasonlítsa össze az analicitásról ott mondottakat az itteni megfontolásokkal!

8. „méltók legyünk a boldogságra” – Kant visszatérő tanítása szerint az méltó a boldogságra, aki követi az erkölcsi törvényt. (Nem világos azonban, miért pont a boldogságra méltó az ilyen ember. Miért nem arra, hogy például utcát nevezzenek el róla?)

9. „logikai kör mutatkozik” – Sokak szerint itt valójában nincs hibás kör, és nem világos, hogy Kant mennyire volt ennek tudatában. Ön megtalálja a hibás kört?

9. „a szabadság és az akarat öntörvényhozása ugyanis egyaránt autonómiát jelöl, tehát cserefogalmak” – Ez a megfogalmazás egybecseng a 2. bekezdés végének tételével, az analicitás tételével. Magyarázza el, miért és hogyan!

11. „saját énjét, akként tekintve, amilyen az önmagában valóan” – Kant a magában való dolognak A tiszta ész kritikájából jól ismert tanát most a „magában való én” ott kevésbé explicit fogalmával egészíti ki.

11. „az érzéki világhoz … az intellektuális világhoz” – Ez az egyik szöveghely (a 14. bekezdésben található folytatással együtt), amely alapján szokás arról beszélni, hogy Kant szerint az ember „két világ polgára”.

16. „Korábban arra gyanakodtunk” – A 9. bekezdésben. A kör újbóli bemutatása alapján is nehéz belátni, milyen körre gyanakodott Kant, mindenesetre immár azt állítja, hogy valójában nem létezik. Úgy tűnik, azok a megfontolások, amelyeket a 10–15. bekezdésben olvasunk, és a belőlük a 16. bekezdés végén levont következtetés inkább egy ellentmondást, mint egy hibás kört oldanak fel. Az ellentmondás abban állna, hogy egyfelől alá vagyunk vetve egy törvénynek, abban az értelemben, hogy az parancsol, nekünk pedig engedelmeskednünk kell, másfelől viszont mi magunk írunk elő törvényt. Az ellentmondás úgy oldódik fel, hogy belátjuk, az ellentmondó tagok (alávetettség és alávetés) más-más szempontból, más-más világ polgáraiként igazak ránk.

18. „Így a kategorikus imperatívuszok annál fogva lehetségesek” – Itt kapunk választ a Második rész 26. bekezdésében feltett kérdésre. Foglalja össze saját szavaival is!

18. „cselekedetem mindenkor megfelelne … cselekedeteimnek meg kell felelniük” – Itt az egyik világból a másikba való átmenettel párhuzamosan a van-tól a kell-hez (a tényektől az értékekhez) történő átmenet figyelhető meg. Hasonlót láttunk az előző bekezdés végén is, ahol Kant egyszerűen bejelentette, hogy „következésképpen az értelmi világ törvényeit imperatívuszoknak … kell tekintenem.” A leíró törvények valamiképpen előíró imperatívuszokká minősültek át. Az átmenetet legitimáló megfontolások mindkét esetben hiányoznak. – Az világosnak tűnik, hogy egy szubjektumnak, amelyik két világ polgáraként éli meg magát, a két világ működését leíró törvények különbségéből fakadó belső feszültségeket saját identitása, integritása érdekében valahogyan fel kell oldania. Az viszont nem világos, hogy ezt miért így, az értelmi világ törvényének imperatívuszként való érvényesítésével teszi. – Az egyik lehetséges magyarázat, hogy arra hivatkozunk, hogy mivel az értelmi világ az érzéki világ alapja, talán értékesebb is nála. A megalapozóhoz, illetve a megalapozotthoz kötődő értékképzet ugyanis áthidalja a „van” és a „kell” közötti szakadékot. (Ám ha ezt az interpretációt fogadjuk el, szembe kell nézni azzal a problémával, hogy az is magyarázatot igényelne, hogy a megalapozásból mint tényszerű viszonyból hogyan lehet az értékek viszonyára következtetni. Vajon miért értékesebb az alap, mint a megalapozott? A probléma tehát az, hogy a megmagyarázandó tény-érték-átmenet egy szinttel eltolva a magyarázatban is megjelenik.) – Egy másik lehetséges magyarázat arra hivatkozhatna, hogy a mű korábbi részei (például az emberi méltóságról szóló passzusok) alapján, az értelmi világot már korábban is értékesebbnek tekintettük, és összeütközés esetén éppen ezért kell ennek törvényeit előnyben részesíteni az érzéki világ törvényeivel szemben, amelyek a hajlamok formájában adnak hírt magukról.

19. „A közönséges emberi ész … megerősíti e dedukció helyességét.” – Amit Kant itt az elvetemült gonosztevőről ír, és amivel csak kiegészíti az egyébként is sikeresnek ítélt dedukciót, az sok tekintetben megfelel a később született A gyakorlati ész kritikája álláspontjának. Kant ekkor már lehetetlennek tartja a dedukciót, és helyette az „ész faktumára” támaszkodik. Az ész faktuma révén, ahogy a gonosztevő, minden eszes lény közvetlenül tudatában van a kötelességének.

19. „akarata ellenére is készteti” – Az eredetiben: unwillkürlich. Itt, mivel a szöveg egyébként is az akaratról szól, némiképp zavaró az „akarat” szó feltűnése a fordításban. Szerencsésebb lett volna az „önkéntelenül” használata.

19. „törvényt szab rossz akaratának – mint az érzéki világ tagjáénak” – A fejezet elején a 17. bekezdés első mondata szigorúan véve ellentmond ennek a megfogalmazásnak, hiszen ott az derült ki, hogy csak az értelmi világ tagjaként tulajdonítunk magunknak akaratot. Sajnos ez a szigorú szóhasználat nehezen tartható fenn, ha a köznapi nyelven akarjuk kifejezni magunkat, vagy ha, ahogy Kant is teszi a 19. bekezdés elején, „a közönséges emberi” ész álláspontjára helyezkedünk. Így lesz az eszes lény egyetlen, morálisan jó akaratából két akarat, amikor két világ polgáraként vesszük őt szemügyre. „Jó akarat”, ha az érzéki világban is úgy cselekszik, ahogy az értelmi világ törvénye előírja, illetve „rossz akarat”, amikor nem „jobbik személye” érvényesül, hanem érzéki természete. – A 17. bekezdés szigorú szóhasználatához igazodva azt kellene mondani, hogy amikor a hajlamaim határozzák meg a cselekvésem, nem az akaratomat követem, sőt, nem is én cselkeszem, hanem mint bármely más (organikus) fizikai tárgy felett, felettem (a testem felett) is érvényesülnek a fizikai világ törvényei. Ez a fogalmi szigor azonban nemcsak az „akarat” kifejezés köznapi használatát ássa alá, hanem filozófiailag is kedvezőtlen következményekkel jár. Az következik belőle, hogy én csak jó tudok lenni. Amikor nem a törvényt követem, akkor a törvényszegő valójában nem én vagyok, hanem a tőlem megkülönböztetett testem (beleértve a pszichémet is), amely, mivel teljességgel a természeti kauzalitásnak van alávetve, nem tehető felelőssé azért, amit tesz, pontosabban, ami történik vele. A problémának természetesen Kant is tudatában volt, és igyekezett megőrizni az ember egységét, ami viszont felszültségekkel terhelte meg etikai elméletét. A filozófiai elméletek állandó problémája ez: Amit a réven nyerünk, elvesztjük a vámon.

19. „A morális legyen [Sollen] tehát tulajdon szükségszerű akarása [Wollen]” – Hasonlítsa össze ezt a részt a 6. bekezdés hasonló megfogalmazásával!